- Melyik? - kérdezte kisvártatva.
- Az a világosabbik - mondtam elmésen -, de a sötétebb színű is érdekel.
- 3800, de eredetileg betlehemnek készítettem.
A reformkolbászos asztal mögött kerestem menedéket, és zavaromban azonnal vásároltam két üveg almás-cukkinis joghurtot és egy üveg akácmézet, amiben benne pihent a lép.
A fenti párbeszéd a Waldorf iskola év végi vásárán zajlott, ahol ütődötten tébláboltam a tömegben, és azon gondolkoztam, mit keresek itt. Először jártam az intézményben, de tetszett. A termekben részben a tanulók által készített tárgyakat lehetett megvásárolni, részben professzionális vásározók kínálták bio-, környezetbarát-, fa- és kézművesárujukat társadalmi munkában, ezzel is hozzájárulva az iskola fenntartásához. Rávettem magam még egy fából készült kerekes birka megvásárlására, aztán bementem a nagyterembe, ahol egy kappanhangú, helyi érdekű fiatalember árverezte a felajánlott tárgyakat. Éppen A nő mint háziorvos című könyv került volna sorra, amikor úgy éreztem, egy kicsit sok lesz már az árverésből erre a hétvégére.
Odakint, a kert sarkában palacsintázó állt, valószínűleg a helyi büféből ideiglenesen átalakítva. "Minden palacsintával erdélyi utunkhoz járul hozzá!" - hirdette a felirat, én pedig betereltem családomat az ajtón, hogy biztosan elmehessenek a helyi lurkók Romániába havat nézni.
Míg ők sorban álltak, én egy félig kész, tapasztásos technikával készülő házikó tövében üldögéltem, ami minden bizonnyal a tanulók kreativitását dicsérte, és néztem a tüzet a tűztartóban. A tűz gyengélkedett, de nem is volt igazán funkciója, hacsak nem azért égett, hogy az iskolai kutya meg ne fázzon. A kertben még egy kemence is üzemelt, ahol néhányan kürtőskalács- készítéssel bíbelődtek, és láthatólag nem keserítette el őket a kudarc.
Ez volt az első téli nap, a nedvesség és hideg elől visszavonultunk a közös terembe, ahol megpróbálkoztam egy reformszendviccsel. Nem éreztem ízeket, de állaga alapján kellemesnek minősítettem a biokolbász, biotejföl és még valami felhasználásával befedett magos kenyeret. A szemközti széken egy kétségbeesett bölcsődés ült egy hatalmas tányér saláta előtt, és azon morfondírozott, hogy beleöli magát a joghurtos káposztába, de szerencsére időben érkeztek a szülei.
A totális nyüzsgésben néha felbukkant egy csoport bohóc, a gyerekek, szülők, tanerők kifejezetten élvezik a rendezvényt, és én is betekintést nyertem az iskola légkörébe, amit így, első blikkre a kreativitásra és piacgazdaságra nevelés üdvözítő elegyének minősítenék.
Nagy élmény volt számomra, hogy sehol sem találkoztam az idegösszeroppanás határán sipákoló tanárral, ami nagyjából és egészében meghatározta iskoláskoromat. Még most is hallom osztályfőnökeim - a képességeiket jócskán meghaladó feladat következtében felhangzó - üvöltését, amikor sorba állítással, tanítással vagy egyszerűen köszönéssel próbálkoztak a bulgárföldi 39. sz. általános iskola folyosóján. Itt ennek nyoma sem volt, és ez engem megnyugtatott. Hirtelen elképzelhetőnek találtam, hogy ez a mostani eresztés már nem lesz ab start neurotikus, és majd csak az Életben gyűjtögeti össze azokat az élményeket, tapasztalatokat, melyek kiadnak egy emberes fóbiát vagy elmebajt. Ez a boldogító érzés fűtött belülről, miközben lejöttünk a Hidegkúti úton és komótosan át az Erzsébet hídon. Egészen a Padlizsán utcáig.
-pki -
