Belép a tanterembe, és csönd lesz. Figyelnek rá, mert amerikai, és mert minden, amit mond, filmekből, videojátékokból már ismerős lehet. Zack egy kis amerikai álmot csempész a még most is formálódó kínai álomba: középiskolában és egyetemen is tanít Pekingben, de nem csak az akcentusa miatt szeretik.
Sok, hozzá hasonló ismerősöm van gettón innen s gettón túl, akikre óriási a kereslet, hiszen – akárcsak a szépítőkozmetikumok (kínáljanak bár akármit) – reményt adnak el. Egy életérzést, százdolláros csábmosolyt, és persze a vágyott nyelvtudást, ami egyelőre nincs Kínában, noha oly nagy szükség lenne rá! A fővárosban általában nem beszélnek angolul, még ott sem, ahol szinte csak angol nyelvű információval találkozunk, mint a kávézók vagy az idegenforgalmi központok. Az ember előbb-utóbb belefut a szállodai recepció fehérré vált arcú alkalmazottjába is, aki ugyan képes szó szerint visszaadni egy bemagolt fölsorolást, ha az étterem vagy a mosdó felől érdeklődünk – üdvözöl, és már sorolja is, mi merre van –, de aztán képtelen lesz a további kommunikációra, ha a következő kérdésünk a hátsó liftre vagy mosodára vonatkozik.
A leírhatatlanul ambivalens helyzet az, hogy a kínaiak egy része feltételezi, sőt szinte elvárja a fehér európaitól, hogy ismerje a kínai nyelvet, és nem tanul meg egyetlen idegen szót sem. A másik részük viszont a fél karját is odaadná annak, aki megtanítja angolul. Utóbbi csoport persze kellően sznob a nyelvtanár nemzetiségével kapcsolatban, mert nekik – ahogyan az almás telefonból, a tanárból is – csak az amerikai kell.
„Mit akarsz, mi legyek?” – fordultam egy nap a velem szemben ülő nyelviskolai munkatárshoz, aki alighanem azt is elhitte volna, hogy Afrikából származom, és mondjuk a hausza nyelv mellett a második anyanyelvem az angol.
Én mégis inkább ausztrálnak adtam ki magam – fölelevenítve minden, még hallható ausztrál akcentusomat –, majd mikor kiderült, hogy az nem eléggé trendi a gazdag csemetéknek, váltottunk, és maradtunk is az amerikainál. Jutányos árat és gyerekkorú tanítványokat ígért hétvégenként, na meg magas óraszámot. Így esett, hogy két nappal később már egy park közepére állított ideiglenes színpadon találtam magam, ahol mikrofonnal a kezemben ugráltam a körülöttem tomboló harminc kínai gyerekkel együtt, akiket a szüleik cipeltek el a nyelviskola bemutatkozó rendezvényére.
A hároméves forma csöppségek között akadt néhány hatéves is, de bármilyen csillogó szemmel is sorakoztak előttem a hátam mögé rejtett matricákat vizslatva, nehezen hittem el nekik, hogy valóban angolul akarnak tanulni.
A gyerekszépségversenyek kiábrándító világát juttatták eszembe ezek a kicsi és még végtelenül őszinte nebulók, akiket a szüleik olykor a hátukon cipeltek a helyszínre és ültettek le a velem szemben lévő székre, hogy felmérhessem, tudnak-e pár szót. Hamar kiderült, hogy alig, így a nyelviskola azt a feladatot adta, hogy élesben, mintegy a színpadi show keretei között, négy-öt játékos óra leforgása alatt tanítsam meg nekik a nevüket, az életkorukat, és néhány gyümölcs kiejtését is, mert az mindig jól jön.
Miközben mögöttem medvének és báránynak öltözött plüsshacukás beépített emberek kergették egymást, gyorsan rájöttem, hogy ehhez az egész cirkuszhoz a gyerek jóformán csak eszköz. A kínai iskolák eszköze arra, hogy a szülők zsebéből óriási összegeket húzzanak ki, és úgy tűnik, jól működik. A kezükben pálcikára húzott cukros óriásgalagonyákkal várakozó korombeli anyák és apák elégedett mosollyal nyugtázták, hogy a csöppség érti a kérdést, és angolul felel. Nem hallhatták persze, hogy kikapcsolt mikrofon mellett már hadartam is a kérdést kínaiul, aztán rögtön a választ is angolul, így a kicsinek csak ismételnie kellett, mielőtt a kezébe nyomtam a „hellokitty” matricák legújabb szériáját.
És ezek a szülők talán sosem fogják megtudni, hogy a gyerekeik nem kapnak igazán használható nyelvtudást (később, tantermi keretek közt sem); hogy a velük foglalkozó ember sokkal inkább bébiszitter, mint tanár kell, hogy legyen; vagy hogy a régóta Pekingben élő külföldiek esetében az óra nagy részben kínaiul folyik. Boldogan, a saját kárukon tanulva hagynak egy vagyont a kasszánál, tudván, hogy a családban legalább a csemete beszél majd angolul.
Eközben az én zsebemben csak gyűlnek a százasok és ezresek; a mocskos, nem fair módszerrel megkeresett pénz, amit a begyakorolt és fölöttébb ártatlan arckifejezésemmel az utolsó maóig egy szexshopban verek majd el.
