„Koreai-amerikai lánnyal kezdtem el randizni, és örökre megváltozott az életem. Annak a törékeny kislánynak óriási szexuális étvágya volt; ez az ellentét teljesen elvette az eszemet.” Ez csak egy a saját magát Rice Kingnek nevező, kizárólag ázsiai nőkre utazó férfi vallomásai közül, a lényeget azonban jól láttatja, ugyanis a soviniszta férfifantázia egyik legszignifikánsabb sajátjára mutat rá: a nő legyen filigrán alkatú, birtokolható és a férfinak alárendelt, vagyis – teszik hozzá a sárgaláz fétis bűvkörében élők – legyen ázsiai. Mások a szexis, nőies és egzotikus kisugárzást emelik ki legfőbb motivációként, a sor azonban ízlésfüggő és vég nélkül folytatható. A magyarul borzasztóan csengő sárgaláz, avagy a „Yellow fever” fetish jelensége afféle párválasztási preferencia, aminek persze megvan az ellentettje is a palettán, vagyis létezik „Black fever”, de még „White fever” fetish is. Pekingi tartózkodásom alatt a kaukázusi srác-kínai lány duóval számtalan esetben találkoztam, a jelenség ok-okozati összefüggéseit (ha egy párkapcsolatban lehetnek ilyenek egyáltalán) viszont már írók és antropológusok segítségével próbálom megfejteni.
A japán Reina Mizuno egyetemistaként 2004-ben a Harvard egyik kari lapjában publikálta Sex and the Campus: Attack of Yellow Fever című cikkét, amelyben a vágyott tökéletes ázsiai feleség fétisétől elvarázsolt férfiakat kérdezett, és aligha lepte meg egy csoporttársa válasza, akinek saját elmondása szerint nemcsak a párkapcsolati kilátásait, hanem az egész életét megváltoztatta egy koreai lánnyal való első randi. Mizunónak ázsiai nőként vegyes érzelmei voltak a jelenséggel kapcsolatban, annyit azonban már tíz évvel ezelőtt is remélni mert, hogy így talán eljuthat odáig a világ, hogy a partnerünk színe egyszer majd nem fog számítani.
Mint ahogyan azt Sheridan Prasso, az Ázsiára specializálódott antropológus-újságíró is hangsúlyozza, a nők azonnal képesek kiszúrni a sárgaláz fétises férfiakat. Prasso interjúalanyai a legtöbb esetben az elődeik „színéből” indulnak ki: ha a választottjuknak minden korábbi barátnője ázsiai volt, akkor egészen biztosan igaz rájuk, hogy a fétis bűvkörében élnek és választanak. Ráadásul az ilyen férfiak egy szabad prédának tűnő ázsiai nő felé akkor is kihívó pillantásokat vetnek majd, ha éppen szívük választottjával randiznak, mondják a megkérdezett hölgyek. Nem volna szabad valamiféle leküzdhetetlen és már-már függőséggel vetekedő kórként tekinteni a jelenségre, de a tökéletes ázsiai feleség fogalma olyan létező és vágyott dolog egyes nyugati férfiak életében, hogy olykor valóban nehezen tudnak uralkodni magukon. „Attól még, hogy széles a járomcsontom és fekete a hajam, nincs a homlokomra írva, hogy finom teát teszek eléd, aztán megmasszírozom a talpad” – mondja egy Prasso által megkérdezett thai nő, aki azért érzi diszkriminatívnak a férfiak rajongását, mert olykor nem tudja másként interpretálni, mint a személyisége elleni támadásként. Úgy érzi, hogy külső jegyei miatt egyáltalán nem számítanak a belső értékei, azt pedig, hogy sokan csak a vakon engedelmes, filigrán és dominálható nőt látják benne, kikéri magának.
Nem lehet könnyű persze a másik oldalnak sem: azoknak az ázsiai-amerikai férfiaknak például, akik abban a reményben utaznak a Távol-Keletre, hogy a nyugati nőkénél tradicionálisabb értékrenddel bíró, a nagyanyjukhoz hasonló nőt találjanak maguknak. Érdekes az is, hogy a sárgaláz nem kizárólag az európai vagy amerikai párkeresőkre jellemző: egy 2001-ben végzett kutatás eredménye szerint a japán férfiak például legszívesebben kínai feleséget választanak maguknak, őket pedig a filippínó, koreai és thai nők követik a sorban. Persze a statisztikák tekintetében Európa is képviselteti magát. Németországban 1992 és 2002 között megkétszereződött az ázsiai feleségek száma, és a legtöbben thai hölgyet választottak maguknak. Az ázsiai nőkre jellemző külső – ha eltekintünk a jelenség eleve diszkriminatív voltától – más esetben komoly hendikepnek minősül, ha valaki kifejezetten nem ázsiai férfiakra utazik. A Japánhoz tartozó Okinawa szigeteken élő nők a helyi afroamerikai tengerészeket szoláriumbarna bőrrel, Beyoncé-frizurával igyekeznek meghódítani; őket a fekete férfiakon kívül senki más nem érdekli.
Elgondolkodtam azon, hogy az efféle „black fever” és minden izzadtságszagú próbálkozás csak eszköz-e a tömegből, az átlagból való kitűnésre, mint ahogyan azon is sokat gondolkodtam, hogy erről van-e szó azoknak a szingli kínai lányoknak az esetében, akik egy-egy estére feltűnően barátságosak a hozzám hasonló európai lányokkal. A keringőre való felhívás rendszerint bárokban és szórakozóhelyeken érkezik néhány pohár után, én azonban sosem vagyok meggyőződve róla, hogy a nálam bepróbálkozó nők biztosak magukban, illetve a bi- avagy a homoszexualitásukban.
Olyan ez, mintha fogadást kötöttek volna, vagy a fent felsorolt lázakkal foglalkozó tanulmányok szerzőinek szeretnének fricskát mutatni: hallja meg a világ, hogy nem elég, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem szeretik, ha alárendelt, irányítható és törékeny nőkként tekintenek rájuk, nem is vágynak az őket lázasan becserkészni vágyó férfiakra. Néha – legyen ez bár óriási meglepetés – elutasítják a társadalmi konvenciókat, a vegyes házassággal járó „státuszváltozást” és a kulturális különbségeket; inkább az európai utazót hívják meg egy italra, majd diadalittasan azzal a mottóval térnek haza, hogy valóban óriási, felszabadító különbség van aközött, hogy te választasz és aközött, hogy téged választanak.
