Ha van olyan, akit megmagyarázhatatlan rossz érzéssel tölt el a budapesti metrókocsikban a műszőrös ülések kiszámíthatatlan nyikorgása, kérem, írjon. Arról a csöndet halkan megtörő hangról beszélek, amit az ehhez értő szakemberek és a kárpitos sem tudott kiküszöbölni. Leül az ember (mert túl sok a szabad hely), és ahogy a mandarinok és csirkemellek ütemre mozdulnak a jobb kezében lévő zacskó alján, úgy nyikordul egyet az ülés is. Másfelől még a csönd is kelleti magát, egy-két kósza mobilcsörgés vegyül bele, még mindig várom, bazmeg, de nem jön, mondják, mondja a srác, mondja a bácsi, akinek bizonyosan akkor tették tönkre az életét, amikor a gyerekei mobiltelefont vettek neki karácsonyra. Ebben az évben különösen rosszkor jön az ünnep: épp akkor, amikor Budapest olyan városnak tűnik, ahol a hazaérkezésem napján ciánoztak: üresnek, élettelennek, és egy kicsit élhetetlennek is.
Ha van olyan, akit zavar a ciánozás, kérem, írjon. Aki hálás a megtaposott lábakért, a sűrű elnézésekért, a sarkon üvöltő részegért vagy a félénken kettőt dudáló autósért, az is írjon. Aki ezekért hálás, annak ugyanúgy hiányzik egy húszmilliós város dinamikája. Az emberei, az autói, a gyárai, a szokásai, a rigolyái, a kérlelhetetlensége, a javíthatatlansága. Ha van olyan, aki hirtelen alig tudja kezelni, hogy Budapesten nőként kezelik, kérem, írjon. Aki meglepődik, ha az autó megáll a zebra előtt, ha kinyitják neki az ajtót, ha a férfiak előreengedik a buszon. Aki elszokott ezektől, az túl sok időt töltött olyan helyen, ahol a férfiak sem a nőket, sem a férfiakat nem tisztelik.
Van azonban egy köztes kategória, az utazóé. Az utazóstátusz mindent felülír, mindent megszépít, és borítja a statisztikákat. Én olyan utazó voltam (vagyok), akit ez a különleges címke – még ha csak átmeneti lehetett is – leírhatatlan boldogsággal töltött el. Gárdonyi Géza útleíróként emlegeti az utazót, és szerinte az útleíró írásaiban maga az élet a legérdekesebb. „Az idegen ember élete, ahogy a maga kövei között, maga fái alatt, a maga valóságában, porában, szennyében, becsületességében, huncutságában vagy egyéb leveiben, páráiban, szagaiban látta.” Én, aki a pekingi mindennapjaimat törekedtem pontosan, de porosan, szennyesen, párásan, szagosan, az interkulturális sokktól vagy a mérges alkoholtól kábultan tálalni, most értetlenül állok a szürke és élettelen magyar valóság előtt.
Hiányzik a köpet a járdáról, az orrfújás kézzel, a tömeg a metrón, a patkány a konyhában, a mosoly az arcokon, az idegen szemek agresszív, de bájos bámulása, a szecsuani bors, a tisztított víz, a másik időzóna, a lábdobbantós lépcsőház, a szemeteskosár a vécé mellett, a szűk csatornák, a guggolós budik, a bábeli nyelvzavar, az egyenruhás katonák, a vörös csillagok, a sípoló mágneskapuk, az olajos zöldségek, az utcai árusok, a kínai gyerekek, a nem kínai felnőttek, a meleg víz papírpohárban, a hosszú metróvonalak, a nyolcvanadik emeletek, a vasárnapi nyitva tartás, a sárga ruhás metrós nénik, akik benyomnak a kocsiba, mielőtt záródna az ajtó, a mosolygós banki alkalmazott, aki beszél angolul és mindig a saját ablakához hívja a sorszámomat, és azok a hozzám hasonlóan külföldre szakadt barátaim, akik miatt érdemes volt belevágni ebbe az egészbe.
Végül pedig, ha van olyan, aki egyre kevésbé tud együtt élni azzal, hogy itthon a kozmopolitizmus a hazafiság ellentéte lett, és a nemzetközi hangulatot árasztó éttermek, intézmények és lehetőségek dacára lassacskán elvész a biztonságérzet, írjon. Aki, ha volna értelme, szembemenne az erősen érzelmi alapú magyarság párpolitikai kötelékeivel; a szimbolikus konstrukcióként vegetáló nemzeti identitással; azzal, hogy a buszon, a lépcsőházban kénytelen befogni a fülét, és a békesség érdekében a száját is; azzal, hogy az utóbbi időben oly jellemző magyarkodástól kénytelen undorral, gúnyos mosollyal, zavarodottan eltartani magát, és azzal, hogy egy szélsőséges ideológia által fűtött rendszert – a kínait – olykor emberibbnek érezte, mint a magyart, írjon.
Írjon nekem levelet Budapestre. Név és cím a szerkesztőségben.
