Temérdek alkalommal hallgattam végig a nagyszüleimtől: végtelen a baj és a probléma, de majd ti, fiatalok, majd ti megoldjátok, mert tiétek a jövő. Úgy tűnik, a magyar egy afféle „majd ti”-nemzet.
Álljon itt K. története, aki gyermekkori álmát követve orvosnak állt. K. egy fiktív személy, akiben a magyar rezidensélet problémái és kérdései testet öltenek. Amire K. gondol, amit K. érez, azt temérdek fiatal orvos éli meg munkája során. Ők azok, akiké a jövő. Ők azok, akiknek fényt kellene hozni a hazai egészségügybe.
K. minden nagyobb nehézség nélkül, 18 éves korában felvételt nyert az orvosi egyetemre. Szép reményekkel haladt át az első oktatási napon az Anatómiai Intézet kapuján, mert tudta, mit akar: segíteni az embereken, gyógyítani a betegeket, ápolni a rászorulókat. Tanult, mert tudta és látta, hogy anélkül sosem éri el a célját, a követelmények pedig nagyon szigorúak.
Aztán jött az első vizsgaidőszak. Majd a második, és az összes többi, és K.-nak rá kellett döbbennie, hogy a tudás önmagában nem elég. Az is kell, hogy szeressen a vizsgáztató, hogy szimpatikus legyél neki, hogy jó napja legyen, hogy ne akkor keljen fel bal lábbal, mert akkor annyi a jó jegyeknek. Aztán persze van olyan is, hogy semmi sem jó: a bukás borítékolható, csak azért, mert. Mert az a vizsgáztató ilyen, meg kell szokni. Mindig is ilyen volt, szereti megbuktatni a hallgatókat. Tökmindegy, mennyit tanulsz, csak annyit enged át, amennyit feltétlenül muszáj.
De végső soron a vizsgákat még ki lehetett bírni. A hallgatók megtörése, önbecsülésük rombolása csak rövid ideig tartott, aztán jött az utóvizsga, és valahogy csak átcsúsztak. Vagy maximum ismételtek egy évet és újrajárták a tárgyat.
K. nem bukott egyszer sem, és bár sokszor nem aludt a vizsgaidőszakok alatt, a szorgalmi időszakok mindig enyhülést hoztak. Céltudatos volt, orvosként akart dolgozni. Zavarta ugyan egy kicsit, hogy a klinikai gyakorlatokon sokszor csak a falat támasztotta, mert sokan voltak egy gyakorlatvezetőre. Azzal is volt baja, hogy a gyakorlatok nagy részénél semmi mást nem csináltak, mint követték a melléjük beosztott orvost, aki a saját betegeit vizsgálta. Sokszor a kidolgozott tematika végigvitele nélkül fejeztek be féléveket, és úgy mentek vizsgázni, hogy a gyakorlati tudnivalókat, jobb híján, majd a tankönyvekből megtanulják. Az idősebb, tapasztaltabb orvosoknak nem igazán volt idejük a fiatal hallgatókkal foglalkozni, legtöbbször kezdő rezidensek kapták meg a gyakorlatokat, akik értelemszerűen kevésbé tudtak válaszolni a komplexebb kérdésekre. K. épp emiatt önszorgalomból bejárt az egyik sebészetre éjszakai ügyeletekre, mert tudta, hogy máskülönben nagyon nehéz lesz gyakorlati tudást szereznie. Itt találkozott először a hálapénzzel, de a tranzakciót magát nem látta, mert az orvos előbb kiküldte őt a szobából. Csak az ajtón át hallotta, miről folyik a beszélgetés.
Ugyanezen megfontolásból ötödéves hallgatóként jelentkezett egy félévre Németországba cseregyakorlatra, ahol szintén egy sebészeti osztályon kapott helyett. Sokat fejlődött, sokkal nagyobb rendet és jobb munkakedvet tapasztalt, mint Magyarországon, de a legfontosabb mégis az volt, hogy mindig foglalkozott vele valaki. A gyakorlatokat hasznosnak érezte, sosem hagyták egyedül és nagyon sok munkát engedtek neki elvégezni. A külföldi tapasztalatok nagy motivációt adtak az utolsó egyetemi évére.
K. a külföldi félév miatt egy év csúszással, hét év alatt fejezte be az egyetemet. Amikor átvette a diplomáját, még rémlett neki az a tinédzser, aki 18 évesen átlépte az Anatómiai Intézet kapuját. Mára ő is kolléga lett, hivatalosan is.
Még a nyár folyamán beadta a pályázatát több kórházba és klinikára a meghirdetett rezidenshelyekre. Mindenhonnan elutasították. A pályázatok elbírálásáról kevés fellelhető információt talált, a külföldi munkatapasztalat és az ügyeleti bejárások nem sokat nyomtak a latban. A protekciósok persze mind bejutottak a vágyott helyekre: volt, akinek a pályázatok lezajlása után, csendben nyitottak egy új helyet és pályáztatás nélkül vették fel; volt, ahol a pályázat leadási határideje előtt négy órával, este nyolckor nyitottak meg egy helyet, ahová hogy, hogy nem, csak egy jelentkező volt, az igazgató frissen végzett, orvos fia. Természetesen ő is bejutott.
K. végül szeptemberben tudott elkezdeni dolgozni. Önkéntes státuszba vették fel egy fővárosi kórházba, azzal az ígérettel, hogy talán fél év munka után tudnak neki fizetett rezidensi álláshelyet adni, viszont érdemes addig is ott maradnia, nehogy végül valaki más kapja meg a helyet.
A félévből kilenc hónap lett. K. szerencsés volt, mert szülei tudták ezalatt anyagilag támogatni. Munkát ugyanis nem tudott a rendes műszakok után pluszban vállalni, annyira leterhelte a kórházi lét. Nem érezte magát azonban egyedül, több korábbi évfolyamtársa is hasonlóan járt.
A kórházi munkát eleinte nagyon szerette. Betegeken segíteni és újra egészségbe hozni őket, ez a tudat sok nehézségért kárpótolta. Arra viszont hamar rá kellett jönnie, hogy orvosi diplomája ellenére nagyon silány a gyakorlati tudása. Hiába az önszorgalomból bejárások az éjszakai ügyeletekre, a külföldi gyakorlat, az egyetemi évei alatt felszedett óriási elméleti tudás, nem sokat segített akkor, amikor konkrét helyzetekben kellett cselekednie. A gyakorlatorientált egyetemi képzés fájóan hiányzott. Próbált segítséget kérni idősebb kollégáktól, de gyakran esett meg, hogy inkább szidást kapott, mert azt igenis tudnia kellene. Volt, hogy a közvetlen kijelölt tutora közölte vele, hogy menjen szépen és nézze meg a tankönyvekből, amit kérdez, mert azokban is megtalálja. Már persze akkor, ha egyáltalán el tudta őt érni, mert az osztályon a szükségesnél jóval kevesebb orvos dolgozott, így a rohanás és az időhiány a munka része volt.
Ez nyomasztotta K.-t, aki egyébként is nehezen vállalt fel konfliktusokat a kollégáival. Néhány leteremtés után hozzászokott ahhoz, hogy inkább megpróbál szakmai folyóiratokból válaszokat találni szakmai jellegű kérdéseire, vagy megpróbálja a többi rezidenssel kiokoskodni a válaszokat. A közös ötletelgetésekkel azonban nem pótolhatták a docensek, adjunktusok, professzorok hosszú évek során szerzett tapasztalatait, de legalább nem maradtak magukra.
A kórházban emberi életek, emberi sorsok kerültek K. kezébe, betegek és rokonaik várták a segítséget tőle. Döntéseket kellett hoznia, olyan döntéseket, amik mások jövőjét határozták meg. Sokszor egyedül, segítség nélkül.
A folyamatos stressz és a magára hagyottság érzése mindennapossá vált K. számára. Olyannyira, hogy egy idő után azt vette észre magán, hogy elvesztette a célját: már nem látta, hol van az az ember, akit a segíteni akarás hozott az orvosi pályára. Hol van ő, hol van K.
Gépnek érezte magát, aki egy futószalag mellett javítgatja a hibás termékeket és ez nagyon nyomasztotta. Nem szeretett erről beszélni, szégyellte magát emiatt, a kórháznak pedig nem volt pszichológusa, aki segíthetett volna ilyen helyzetekben, így K. inkább próbált maga megküzdeni az érzéseivel.
Igazán komoly, közvetlen munkahelyi konfliktust csak a hálapénz kapcsán vállalt fel, nagyrészt meghúzta magát.
K. sosem értette a paraszolvencia intézményét, és a kezdetektől fogva elutasította minden formáját. Tette mindezt egy olyan közegben, ahol mindennapos volt a borítékok vándorlása. Pontosan tudta mindenkiről, mennyi a „tarifája”, sőt azt is, ki mennyit keres „mellékesben” havonta. Tudta, hogy a műtéti előjegyzéseken óriásit lehet ugrani egy-két orvosnál, ha a boríték elég vastag. Volt olyan kolléga is, aki mindenkinek előre megmondta, mennyit kér, és elvárta, hogy varratszedésig meg is kapja a „hálát”.
Eleinte megrökönyödve, később már teljesen beletörődve fogadta azt a tényt, hogy a reggeli műtétek általában idősebb kollégák által végzett szépészeti beavatkozások, legtöbbször mellnagyobbítások. Ezeknek megvolt a maguk igen borsos, de a magánklinikák árainál jóval alacsonyabb tarifája, amit a műtétet végző orvosok kaptak zsebbe. A komolyabb, nagykórházi ellátást igénylő műtétekre általában csak ezek után került sor, így kevesebb idő jutott azokra a kezelésekre, amiket egyáltalán nem lehet magánúton elvégezni.
A közvetlen konfliktus negyedévben következett be. Ekkora K. már több műtétet is elvégezhetett, így a kórházi dolgozók jelezték, ideje lenne neki is beletenni valamit a kiskasszába (a kiskassza jellemzően nagy hálapénzforgalmú helyeken működő informális kassza, ahová a hálapénzt kapó orvosok minden hónapban, önbevallásos alapon a szürke jövedelmük egy részét beteszik, hónap végén pedig a kassza tartalmát elosztják a műtősszemélyzet tagjai között). Mivel K. soha nem fogadott el hálapénzt, nem értette, miért kellene ehhez csatlakoznia. Jelezte is ezt a feletteseinek, ők azonban azt tanácsolták, találjon ki valami köztes megoldást, mert a kiskasszába minden műtőorvos tesz valamennyit. Ez a szokás. Rosszban lenni a műtéti személyzettel pedig nem igazán tanácsos. K. ennek ellenére nem volt hajlandó kasszázni, aminek meg is lett a következménye: műtétei alatt rendszeresen sürgették őt, megjegyzéseket tettek rá és úgy általában gorombán bántak vele, amint átlépte a műtő zsilipjét.
Itt tartunk most. K. 29 éves, nemsokára betölti a harmadik x-et is. Vasárnap éjjel van, K. épp befejezett egy vakbélműtétet, és az éjjelre csomagolt szendvicsét eszi a számítógépe előtt. Albérletet keres. Barátja, aki szintén orvos, két hete kérte meg a kezét, költözni szeretnének a kis, 25 négyzetméteres lakásukból egy nagyobb helyre, Az ingatlankereső hirdetései között felugrik egy, amire K. felfigyel: sebészorvost keresnek Németországba. Méghozzá azonnali kezdéssel, heti 40 órát nem túllépő munkaidővel, garantált havi 5 ezer eurós bérrel. Ahogy K. a szendvicsébe harap, gyorsan végigszámolja, hogy az elmúlt héten mennyi időt töltött a kórházban: a hivatalos és nem hivatalos ügyeletekkel együtt 79 órát, rezidensi bére pedig a 700 eurót sem éri el. Igazán ez sem zavarja annyira, csak azt érzi, hogy szakmailag nem tud fejlődni és nincs, aki foglalkozzon vele.
Csörög a telefon, újabb vakbélgyanús eset. Egy utolsó harapás és K. már rohan is a műtőbe. Ahogy a hideg, kék fényárban úszó folyosón lépked, egy kicsit lelassít és egyre csak azt kérdezi magától: Menjek vagy maradjak? Egyáltalán minek maradjak?
A rezidensképzés hazai helyzetének javítása és a szemléletmódváltás életbevágóan fontos lenne. Ennek módjairól és lehetőségeiről egy következő cikkben fogok írni.
Kövesse a Magyar Narancs egészségügyi blogját! Materia Medica a magyarnarancs.hu-n.
Materia Medica
A Magyar Narancs új, egészségügyi problémákkal foglalkozó blogja. Fogyasszák egészséggel!
