Az emlékek őre tipikusan olyan utópiamese, ami működik tízéves korunkban (papíron), a készítők azonban ezt elfelejtették. Lehetett volna okosan is csinálni, ehelyett átgondolatlanul nyúltak az egyébként bőven megfelelő alaphoz.
| ||
Jonas egy olyan jövőbeli steril világban él, ahol injekcióval szabályozzák az érzelmeket, és akkora az egyenlőség, hogy még színek sincsenek. Nyilván a rendező emiatt kapta fel az ötletet: fekete-fehér filmre ritkán adódik ma lehetőség. A régi színes világ emlékeit a közösség egyetlen tagja birtokolja, akinek utódja természetesen Jonas lesz. Az átvett emlékek során Jonas megismeri a világot, ahogy azt egy 10-12 éves kamasz is teszi: halál, háborúk, rasszok, világvallások, szerelem – igazából jó allegória ez a felnövésre, a világról való kitágult tudásunk és személyes szabadságérzetünk megszerzésére. Ezért jó ez 12 évesen, mert akkor mindezek még nem tűnnek se közhelynek, se demagógiának.
A rendező és a forgatókönyvíró nem számol ezzel, és rossz ritmussal, elfuserált arányokkal nehezíti, hogy túltegyük magunkat a vészes közhelyrengetegen. A monokróm és a színes jelenetek váltása pedig a legkevésbé sem kreatív, pedig legalább ezt illett volna kihasználni. Néhány jól kezelt montázs, festőire hangolt emlékkép behúzása édeskevés, bár a képi atmoszféra nagyon is jóra sikerült. Az Őrzőt alakító Jeff Bridges és a világmegmentő kamaszt adó Brenton Thwaites próbálja menteni a menthetőt – megérdemelték volna, hogy jobb köretet kapjanak. Főleg, hogy Katie Holmes képes csupán jelenlétével úgy elrontani mindent, ahogy az általában csak Tom Cruise-nak sikerül. Mindez azért mégsem annyira borzasztó, hogy elrontson egy tízévesen szerzett olvasmányélményt. Nem megbocsáthatatlan ez a filmfeldolgozás, de a didaktikus semmit mondástól, az eredeti könyv lebegtetett végkifejletének heppiendre fordításától ez csupán a kiskamaszok ducktv-je lesz.
