Film

2020: Legyen már vége!

Mikrofilm

Charlie Brooker és Annabel Jones áldokumentumfilmjének tanulsága, hogy 2020-at egy darabig hagynunk kellene békében nyugodni.

Sokan, sok helyen elsütötték már azt a poént, hogy 2020 olyan volt, mint egy vadabb Black Mirror-epizód – sajnos ezt érthették félre a sorozat alkotói. Már feltűnhetett, hogy maga a Black Mirror is veszített kezdeti frissességéből.

Brooker és Jones nem várták ki, amíg valamiféle perspektívát nyerünk 2020 traumáit illetően. Egyszer használatos Twitter-poénokból összeférceltek egy maroknyi sablonos, az elmebaj különböző regisztereiben játszó rezonőrfigurát (Hugh Grant történésze a Trónok harcát történelmi dokumentumnak képzeli, Cristin Milioti fasisztoid kertvárosi anyukája, Diane Morgan brit átlagpolgára azt hiszi, hogy az amerikai elnökválasztás egy tévés vetélkedő), akik segítenek nekünk felidézni az eseményeit egy olyan évnek, amelyre igazából senki nem akar emlékezni. Vérszegény kísérleteket tesznek, hogy az önmagukban is abszurd események abszurditását a szánkba rágják (ezt az év folyamán már sokkal értőbb módon megtette többek közt Trevor Noah és John Oliver). Hiányzik a koncepció, rá­adásul a horrorév számbavétele fájóan szűk látókörű, kizárólag az amerikai és brit történésekre koncentrál. Az áldoku alulmarad a valósággal szemben: hol olyan eseményeket parodizálna, amelyeket már lehetetlen továbbfacsarni, hol pedig egyszerűen ízléstelen volna viccelni velük (George Floyd esetében legalább meg sem kísérlik). Egy kínos humorú, sebtében összedobott képes kalendárium az egész.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.