Jeff Pope sorozata igaz történeten alapul: 2011-ben egy taxisofőr brutálisan megerőszakolta és megölte a 22 éves Sian O’Callaghant Wiltshire-ben, majd holttestét egy mezőn rejtette el. Hogy elkaphassa a férfit, az üggyel megbízott nyomozó, Steve Fulcher megszegte a rendőrségi és kihallgatási protokollt – s közben egy másik, régebbi gyilkosságra is fény derült. Ám a szabálytalanságok miatt a taxisofőrt csak nagy nehézségek árán ítélték el, a második gyilkossággal meg sem tudták vádolni, és Fulcher az állását is elveszítette.
Pope mégsem a megejtően hétköznapi nyomozót helyezi a középpontba (az ilyen figuráknak Martin Freeman a specialistája és most is jó), hanem gyásztól sújtott családokat. A feszültség kevésbé a fordulatokból és a tempóból, mint inkább a fokozatos építkezésből fakad: vérfagyasztó látni, ahogy az aggódó családban tudatosul, hogy a lányuk sosem jön haza, ahogy a két áldozat nagyon eltérő karakterű anyja felismeri a hasonlóságot a másikkal, de gyászuk eltorzítja kapcsolódásukat (Siobhan Finneran és Imelda Staunton kétféle hangnemben, de egyforma keménységgel játszanak) és ahogy idegőrlő aprólékossággal zajlik a rendőri munka. Pope minden véres részletet kihagy: csak sebezhető férfiak és a veszteségtől elgyötört, de makacsul kitartó hétköznapi nők maradnak, akiket a közös tragédia sodor nem mindennapi helyzetbe. A dokumentarista szándéknak ugyan áldozatul esik a képi szépség (sok a reszkető zoom és a kiegyensúlyozatlan beállítás) és a drámai feszültség, de az alaposság és az alázatos színészi játék elnyeri majd a türelmes nézők tetszését.
