Film

Defókusz

Florian Henckel von Donnersmarck: Mű szerző nélkül

  • 2019. november 17.

Mikrofilm

Alapkérdésekről van szó ebben a világhírű festő, Gerhard Richter élete által inspirált filmben. Mi a művészet? Ki a művész? Van-e művészi igazság? Van-e igazság egyáltalán, vagy interpretáció minden? És lehet-e mást hitelesen interpretálni, mint magát az interpretáció aktusát – amely azonban az egyetlen út, amelyen át a valósághoz mint a művészet tárgyához közelíteni lehet?

A nácizmus idején cseperedő, a kommunizmus éveiben felnőtté érő s az ideológiát kelletlenül kiszolgáló művésszé váló, majd Nyugatra menekülvén a művészet fogalmának kiüresedésével szembesülő (Richterrel nem azonos!) festő története mégsem elvont esszé. A lényegre, vagyis egy ember (nem csak művészi értelemben vett) érlelődésére koncentráló biográfia egyszersmind nagy ívű tabló is a 20. századi német történelemről (sőt: történelmekről). Nem a história fontos csomópontjainak sokadik szemrevételezése, sokkal inkább az egyén, az azt elszenvedő, abban részt vevő vagy azt éppen tevőlegesen alakító egyén nézőpontjából tekintett megannyi átalakulás. A hithű náci orvos, aki gyógyítás helyett halálba küldi a birodalom építésére alkalmatlanná nyilvánított fogyatékosokat, stréber kommunistaként emelkedik tovább a ranglétrán, majd problémamentesen lesz jó állampolgár az NSZK-ban. Ő rendeli el a kényszer­eutanáziát a főhős szépséges és szépségre fogékony, érzékeny és szerető, ám túlfűtöttsége és szókimondása miatt skizofrénnek minősített nagynénje számára. Ő nem hagyja megszületni a festő gyerekét, saját unokáját, amikor a sors bizarr, de nagyon is valóságos fordulata folytán egymásba szeret a főhős és az orvos lánya. S végül ő az, aki – a sok sznob kritikussal és művészeti szakíróval szemben – egyedül (és a felismeréstől megrettenve) megérti, hogy a végül évtizeddel később jelentős művésszé vált (és mellesleg a társadalmi elismertség tekintetében is befutott) veje elmosódott, régi fotókat és a közönség számára ismeretlen embereket furcsa, lebegő szellemalakokként ábrázoló műveiben mit is fest valójában: ezt a bűnös múltat, ezt az átalakulást, ezt a szembenézést. Az esetlegesen kiválasztottnak tűnő fotókon egy nép kollektív tudattalanja jelenik meg. De nem csak az. Amit a rejtőzködő háborús bűnös biztosan nem lát a képeken, az a másik nagy téma, a festő megszenvedett, személyes felismerése: a teljesség, a „minden egészben van, és nem is rombolható szét semmilyen emberi gonoszság által” tudata. Ha a professzor alakjában a folytonos rejtőzés, a rossz lelkiismeret, az igazság elől menekülők mindig kész ébersége, az életfilozófiává tett mímelés jelenik meg, úgy a festő éppen a szerepektől, kényszerektől igyekszik megszabadulni, ébersége az elvárásokon és divatokon, művészeti trendeken túllépő, művészetfilozófiává tett igazságkeresés.

A Mű szerző nélkül mind a három órája feszült: figyelmet és odaadást követel. Sodrása, ritmusa van, mégis hagy teret a folyamatok kibontakozásának. A történetvezetés egyszerű, ám az apró elmozdulásokra építő összefüggésrendszer komplex. Belső rímekre, ismétlődő, de ismétlődvén tágabb vagy más értelmet nyerő gesztusokra, illetve a nagyobb szerkezeti egységek közötti párhuzamokra épül minden. Például a nagynéni zárt intézetbe kényszerítésekor, a szörnyű jelenet elviselését lehetővé tevő optikai gesztusból (hogy ui. a kisfiú defókuszálja tekintetét, és így mindent elmosódva lát csak) a film kulcsjelenetében, a legbensőbb, legszemélyesebb tartalmak kifejezésére alkalmas festési metódus megalkotásakor ugyanez a defókuszálás válik a pontos, mert az emlékezés folyamatát (is!) leképező képi fogalmazás eszközévé. Másrészt a Keleten erőltetett, valójában a nemzetiszocialista szépségideált továbbéltető szocreál képzőművészetnél semmivel sem bizonyul hitelesebbnek, igazabbnak az ízlésterrort Nyugaton megvalósító, a pöffeszkedő művész­­egót piedesztálra emelő, kockázatmentes álavantgárd. Csak mindkettővel leszámolva képzelhető el valódi művészet – állítja meggyőző egyértelműséggel a film.

A mások élete c. film bemutatkozásával egyből a legfontosabb rendezők közé emelkedett Florian Henckel von Donnersmarckot, balul sikerült amerikai ki(áb)rándulása (az ott elkövetett sztárparádés, ám gyenge remake, Az utazó c. tucatthriller) ellenére sem falta fel Hollywood, hazatért, és pályája csúcsán van.

Forgalmazza a Cirko Film

 

Neked ajánljuk