Film

Mindenki menekül az áldozatszereptől

Paddy Breathnach: Rosie

  • 2020. május 11.

Mikrofilm

Négy gyereket hurcol szállásról szállásra a két, erőt meríteni már csak az egymás iránti szeretetből tudó szülő, Rosie és John Paul. Nem hajléktalanok, csak nincs hol lakniuk. Bérleményükből ki kellett költözzenek, s mert a dublini önkormányzat felvette őket valamilyen listára, így meg-megalhatnak olcsó hotelszobákban. Ha van hely.

Tisztességes albérletre négy gyerekkel még a külvárosban sincs esély. Nagymama nem kér saját lányából. Az iskolában az egyik gyereket lebüdösözik, a másik a barátnőjéhez szökne, mert a román emigránscsaládnál meleg van és tévé. John Paul dolgozik, Rosie gyereket nevel, nevelne, ha volna hol, ha volna miből. Ha volna miért.

A prolilétet mozgóképen először tematizáló brit új hullám alkotói közül az angol Ken Loach maradt hűséges a nehéz sorsú kisemberek történeteihez. Mára már elsősorban az ő filmjeiből ismerős az emberi kiszolgáltatottságot ábrázoló részvétteljes közelítés.

false

 

Fotó: HBO

 

Az egy generációval fiatalabb, ír Paddy Breathnach a vígjáték (Fújd szárazra, édes!, 2004) felől érkezik, drámai hangot először 2015-ös Viva c. (kubai!) filmjében ütött meg. A nyomorból drag queenként kiemelkedő s kiteljesedő fiú tragikus sorsában nem a kézenfekvő extremitás, hanem a leghétköznapibb emberi választások érdekelték: a felvett kesztyű a semmi jót nem tartogató sorssal szemben – s persze a győzedelmes kényszerek. A Rosie-ban mindez hatványra emelkedik:

itt már csak kényszer van

és menekülési, túlélési ösztön. Kiúttalanság. Pedig senki nem akar szándékosan ártani. Sem az emberek, sem az ún. rendszer. Csak egyszerűen így működik a világ. A dolgok így vannak. Loachnál mindig van egy osztályharcos aspektus, minden filmje egy-egy kiáltvány a társadalmi igazságtalanságok ellen. Kiabál és követel.

Ír kollégája olyan visszafogott és szűkszavú, mintha nem is ugyanarról beszélne (éppen visszafogottsága és ideológiamentessége miatt még nagyobb átütőerővel): a széteső közösség szolidaritáshiányáról. Amely nem rosszindulatban vagy direkt gonoszságban nyilvánul meg, sőt közömbösségről sem beszélhetünk, csak éppen a szemszög téves, a társadalmi kényszerek közt vergődő, kiszolgáltatott ember perspektívája hamis. Abból csak az egyéni és, ha nagyon muszáj, akár mások rovására is érvényesítendő érdek látszik tisztán, viszont a jóindulat korlátos, az önzetlenség veszélyes.

És mindenki menekül az áldozatszereptől, minden azt kommunikálja, hogy a győztesek közé érdemes tartozni csak, jelentsen az bármit is. A nagylány arról ír házi feladatot a gyorsétterem asztalánál, hogy mit kezdene egy lottófőnyereménnyel, miközben testvérei a közvécén mosnak fogat, mielőtt aludni térnek. És azon az éjszakán hatuknak szolgál szállásként az ötüléses családi autó.

Roddy Doyle író párbeszédei rövidek és egyszerűek. Nem elmondják, hanem – leginkább épp az elhallgatással – kifejezik minden egyes szituáció esszenciáját. A kulcsinformáció el sem hangzik, csak egy vitából lehet kiköveztetni (Rosie-t lánykorában molesztálta az apja, s most azért nem mehet haza a szülői házba, mert az anyja nem hitt neki, s a férje oldalára állt). A tempó feszültebb bármilyen thrillerénél. A film egy kockával sem hosszabb a kelleténél, s egyetlen kockát sem kell hozzátenni. Sarah Greene-nel, a tökéletesen hiteles címszereplővel keressük az elszökött nagylányt, vele együtt esünk kétségbe, amikor senki sem lát, és szívjuk fel magunkat megint, amikor erőt kell mutatni.

Elérhető az HBO-n

Neked ajánljuk