Film

Mindenki menekül az áldozatszereptől

Paddy Breathnach: Rosie

  • 2020. május 11.

Mikrofilm

Négy gyereket hurcol szállásról szállásra a két, erőt meríteni már csak az egymás iránti szeretetből tudó szülő, Rosie és John Paul. Nem hajléktalanok, csak nincs hol lakniuk. Bérleményükből ki kellett költözzenek, s mert a dublini önkormányzat felvette őket valamilyen listára, így meg-megalhatnak olcsó hotelszobákban. Ha van hely.

Tisztességes albérletre négy gyerekkel még a külvárosban sincs esély. Nagymama nem kér saját lányából. Az iskolában az egyik gyereket lebüdösözik, a másik a barátnőjéhez szökne, mert a román emigránscsaládnál meleg van és tévé. John Paul dolgozik, Rosie gyereket nevel, nevelne, ha volna hol, ha volna miből. Ha volna miért.

A prolilétet mozgóképen először tematizáló brit új hullám alkotói közül az angol Ken Loach maradt hűséges a nehéz sorsú kisemberek történeteihez. Mára már elsősorban az ő filmjeiből ismerős az emberi kiszolgáltatottságot ábrázoló részvétteljes közelítés.

false

 

Fotó: HBO

 

Az egy generációval fiatalabb, ír Paddy Breathnach a vígjáték (Fújd szárazra, édes!, 2004) felől érkezik, drámai hangot először 2015-ös Viva c. (kubai!) filmjében ütött meg. A nyomorból drag queenként kiemelkedő s kiteljesedő fiú tragikus sorsában nem a kézenfekvő extremitás, hanem a leghétköznapibb emberi választások érdekelték: a felvett kesztyű a semmi jót nem tartogató sorssal szemben – s persze a győzedelmes kényszerek. A Rosie-ban mindez hatványra emelkedik:

itt már csak kényszer van

és menekülési, túlélési ösztön. Kiúttalanság. Pedig senki nem akar szándékosan ártani. Sem az emberek, sem az ún. rendszer. Csak egyszerűen így működik a világ. A dolgok így vannak. Loachnál mindig van egy osztályharcos aspektus, minden filmje egy-egy kiáltvány a társadalmi igazságtalanságok ellen. Kiabál és követel.

Ír kollégája olyan visszafogott és szűkszavú, mintha nem is ugyanarról beszélne (éppen visszafogottsága és ideológiamentessége miatt még nagyobb átütőerővel): a széteső közösség szolidaritáshiányáról. Amely nem rosszindulatban vagy direkt gonoszságban nyilvánul meg, sőt közömbösségről sem beszélhetünk, csak éppen a szemszög téves, a társadalmi kényszerek közt vergődő, kiszolgáltatott ember perspektívája hamis. Abból csak az egyéni és, ha nagyon muszáj, akár mások rovására is érvényesítendő érdek látszik tisztán, viszont a jóindulat korlátos, az önzetlenség veszélyes.

És mindenki menekül az áldozatszereptől, minden azt kommunikálja, hogy a győztesek közé érdemes tartozni csak, jelentsen az bármit is. A nagylány arról ír házi feladatot a gyorsétterem asztalánál, hogy mit kezdene egy lottófőnyereménnyel, miközben testvérei a közvécén mosnak fogat, mielőtt aludni térnek. És azon az éjszakán hatuknak szolgál szállásként az ötüléses családi autó.

Roddy Doyle író párbeszédei rövidek és egyszerűek. Nem elmondják, hanem – leginkább épp az elhallgatással – kifejezik minden egyes szituáció esszenciáját. A kulcsinformáció el sem hangzik, csak egy vitából lehet kiköveztetni (Rosie-t lánykorában molesztálta az apja, s most azért nem mehet haza a szülői házba, mert az anyja nem hitt neki, s a férje oldalára állt). A tempó feszültebb bármilyen thrillerénél. A film egy kockával sem hosszabb a kelleténél, s egyetlen kockát sem kell hozzátenni. Sarah Greene-nel, a tökéletesen hiteles címszereplővel keressük az elszökött nagylányt, vele együtt esünk kétségbe, amikor senki sem lát, és szívjuk fel magunkat megint, amikor erőt kell mutatni.

Elérhető az HBO-n

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.