Kurylenko szerepeltetése akár jó hír is lehetne, hiszen ez egy alapvetően férfi műfaj, amelynek kortárs művelői közül talán Liam Neeson a leghíresebb. A Neeson-féle Elrabolva-filmeket igazán nem lehet túlzott eredetiséggel vádolni, sok nyaktörés és egy szem maradandó mondat van bennük („meg fogom keresni, meg fogom találni, és meg fogom ölni”), és az is a színész megejtően komoly interpretációja miatt vált közkinccsé.
A francia őrszemhez képest azonban a Taken-trilógia komoly emberi drámának tűnik shakespeare-i mélységekkel. Pedig Kurylenko francia katonájának még poszttraumás stresszt is írtak a történetbe, igaz, ezzel kár volt vesződni, mert bár a színész szépen hozza a tüneteket, olyan az egész, mint amikor a produkciós asszisztensnek szólnak, hogy mindjárt forgatás, guglizza már be, hogy PTSD. Emellett egy kis nyálcsorgatásra alkalmas szexet és két népszerű halálnemet is beleírtak a filmbe: az egyik a férfifejjel lebontott piszoár, a másik a gyümölcssalátához járó villával megejtett nyakba szúrás – mindkettő tíz évvel ezelőtt élte fénykorát. De az már tényleg több a soknál, hogy az orosz oligarcha villájába csak úgy, egy résnyire nyílt kapun be lehet sétálni; ilyen slamposságra még Bruce Willis leszálló ágban lévő karrierje során sem volt példa, pedig Bruce-ék is ugyanarról az orosz oligarchacastingról szerzik be a fő gonoszokat, mint a Kurylenko-csapat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
