H. G. Wells nagy szívességet tett a jövő kispénzű horrorfilmeseinek, hiszen A láthatatlan emberben az a jó, hogy nem látszik, és amíg nem látszik, és se pisztolyt, se serpenyőt, se statisztát nem emelget, addig elég egy sötétbe burkolózó, baljóslatú szobasarok, hogy máris egy őrült tudós láthatatlan alakját sejtsük ott. Mivel a sötét sarkok legfőbb tulajdonsága, hogy saját jogon, mindenféle hollywoodi rásegítés nélkül is baljóslatúak, ezzel máris nyert ügye van a filmeseknek, elég csak a kívánt falfelületet rémült tekintettel pásztázó szempárt ügyesen castingolni. Főleg egy olyan feldolgozásban, amelyben nem a láthatatlanságot feltaláló tudós a főszereplő: pedig 1933-ban, a klasszikus verzióban még ő volt a fő attrakció. Ahogy láthatatlan fejéről sátáni kacajjal lehámozta a bandázst, ahogy sikolyok kíséretében megvált műorrától, az ma is főnyeremény. 2020-ban azonban se bandázs, se műorr, Elisabeth Moss viszont a MeToo-éra horrorhősnőjeként néz szembe láthatatlan zaklatójával, aki látható formájában is bántalmazta őt. Az új feldolgozás az olcsó, de tűrhető, sőt olykor egyenesen invenciózus horrorjairól elhíresült Blumhouse-nál készült, a büdzsé Moss minőségi rettegését és mélyen átélt magára találását még csak elbírta, mindenki más azonban tipikus B filmes kellék, pedig az őrült tudós azért megérdemelt volna egy kvalitásos vicsorgást. Minden együttérzésünk szegény színészé, aki bizonyára megörült a hírnek, hogy egy kiadós címszerep hullott az ölébe, és csak akkor lohadt le arcáról a mosoly, amikor megtudta a film címét.
Forgalmazza a UIP–Duna Film
