A szituáció móriczi: a kényszernyugdíjazása után szülőfalujába körzeti orvosnak visszatelepülő kardiológusprofesszor a falusiak életét mérgező korrupcióval szembesül, s becsületessége miatt konfliktusba keveredik a helybéli kiskirállyal. A doktornak a rágalmazások és gáncsoskodások szövevényéből végül van hová menekülnie, vissza a tétlen, de biztonságos fővárosi egzisztenciába, a falubeliek viszont vagy támogatói lehetnek csak a hatalomnak, vagy áldozatai.
A felrajzolt képlet nem vág elevenbe, mert az elszavalt dialógusokban megfogalmazott társadalomkritika kiábrándítóan fekete-fehér. A túlzsúfolt forgatókönyv történetszálai kidolgozatlanok, a karakterek egysíkúak és plakátszerűek, elemi kérdések tisztázatlanok, egyes szituációk kifejezetten nevetségesek, mások egyszerűen fölöslegesek és hiteltelenek.
Rettenetes csalódás ez a 8 év után újra kamera mögé állt Szabó Istvántól. Egyrészt diagnózist, sőt zárójelentést kíván adni a magyar társadalom állapotáról, de látlelete felszínes. Másrészt kínos, hogy az ártatlanul meghurcolt orvos, aki a társadalom élő lelkiismereteként lép fel, s a zárlatban jól be is olvas az aljas polgármesternek (előbb persze még megmenti az életét) – oly kendőzetlenül alteregója a rendezőnek. Hamisan hangzik, hogy a Stephanus (értjük, ugye?) vezetéknevű főhőst a jelenben járatják le méltatlanul egy jelentéktelen ifjúkori rendőrségi ügy miatt. Szabónak, ha már szóba hozta, lett volna rá lehetősége, hogy a pályafutását alighanem lezáró műben végre feladja a saját ügynökmúltjával kapcsolatos hárító magatartást. Az valódi és katartikus, az egész életművet a helyére tevő, művészileg is termékeny gesztus lett volna. Ehelyett mártírt csinál magából. Ez valóban méltatlan.
Forgalmazza az InterCom
