Magyar Narancs: Nemrég egy retrospektív sorozat keretében az útifilmjeire emlékezett a BBC-n. A Guardianben pedig a hét legkedvesebb utazását szedte össze: közöttük szerepel egy szerény költségvetésű, 1972-es túra – Terry Jonesszal szelte át Amerikát New Yorktól Los Angelesig. Utastársnak vagy írótársnak volt jobb Python-beli kollégája?
Michael Palin: Terry és én sok mindent másképp láttunk, de mindig van, vagyis hát volt épp elég dolog, ami összekötött minket. Élveztük a közös utazást. Kettőnk közül Terry volt a kalandvágyóbb alkat. Természetesen neki köszönhető, hogy New Orleansba érve egy egészen bizarr helyen kötöttünk ki. Egy bárban, ami úgy festett, mint valakinek az otthona. A hölgy, aki köszöntött minket, borsót hüvelyezett, amikor beléptünk. Mondtam is Terrynek, itt nem fogunk italhoz jutni, de leintett, hogy maradjunk csak. A végén ő volt az, aki fejvesztve menekült volna. Ez a pont akkor jött el, amikor vendéglátóink épp az új vízágyukat mutogatták nekünk. Ez azért gyanút keltett bennem, ami csak erősödött, amikor szóltak a szomszédoknak, hogy ugorjanak át, mert itt van két angol srác, itt az ideje egy kis táncnak. Na, akkor azért odasúgtam Terrynek, hogy jobb, ha résen leszünk. Terry túláradó lelkesedéssel fogadta az új dolgokat, és ezt imádtam benne, még ha ezzel néha bajba sodort is minket.
MN: Eddig háromkötetnyi naplója jelent meg. Ma is leírta, mi történt tegnap?
MP: Még nem, de le fogom. Általában másnap írom le az előző nap eseményeit. Ha befejeztük a beszélgetést, jön a naplóírás.
MN: A kiadott naplóiban írja, hogy akkoriban, amikor Terry Jonesszal keresztülautózták az USA-t, az amerikai közönség még nem igazán vette a Python humorát. Ezt bukásnak élték meg?
MP: Kezdetben nehéz volt a Pythont amerikai tévéműsorokba benyomni, de egy helyre, nem is akárhova, mégis sikerült bejuttatni minket: Johnny Carson híres szombat esti show-jába. A tévéfellépés a Terryvel közös trip végén esett meg. John Cleese valamiért nem volt velünk, úgy emlékszem, mi voltunk hárman, Terryvel és Graham Chapmannel. Előadtunk néhány szkeccset, nem is választhattunk volna oda nem illőbbeket. Például a retiküljeikkel támadó idős hölgyeket. Úgy tűnt, az amerikai közönség egyáltalán nem ért minket. Két-három évvel később futottunk csak be Amerikában: a közszolgálati PBS csatornán. A kereskedelmi csatornákkal hiába próbálkoztunk.
MN: A Python-tagok nem emeltek kifogást egy-egy naplóbejegyzése láttán, amiért ők másként élték meg, mint ahogy ön látta és leírta a közös dolgaikat?
MP: Ez szokott lenni a reakció. A naplóírás már csak ilyen, ha tetszik, ha nem, a saját nézőpontodat rögzíted nap nap után. Ez mindig különbözni fog attól, hogy más hogyan látta ugyanazt. Egyszer végeztünk is egy kísérletet. Amikor nekiálltunk a Brian életének, Barbadoson gyűltünk össze, hogy a forgatókönyvön dolgozzunk. Azt javasoltam, hogy a Barbadoson töltött két hét alatt mindenki írjon naplót, és a végén összevetjük, kinek mi járt a fejében. Sajnos se John, se Graham nem lelkesedett az ötletét, és hát Eric sem. Így maradtam én, Terry Jones és Terry Gilliam. Jól emlékszem, mennyire másképp festett ugyanaz a nap Terry Jones, illetve az én naplómban.
MN: Néhány éve az Észak-Koreában tett utazásáról készített dokumentumfilmet. Észlelt bármiféle arra utaló jelet, hogy az észak-koreaiak ismerik a döglött papagáj jelenetet vagy a Python-féle spanyol inkvizíciót?
MP: Teljesen ismeretlen vagyok Észak-Koreában. Senki sem tudta, ki vagyok, ez különösen élvezetessé tette számomra az ottlétet. Egy lélek sem kért tőlem autogramot, békésen nézelődhettem. Már az út vége felé a két helyi kísérőnkkel üldögéltünk a reptéren, vártunk egy repülőre, ami nem jött meg. A rendezőnk gondolt egyet, és lejátszotta a Monty Python egyik szkeccsét az ifjú hölgynek, aki két héten át kísért minket. És két héten át nagyon vigyázott rá, hogy semmi helytelen ne hagyja el a száját. A rendező a halpofozós táncot mutatta meg neki, amelyben két kisméretű hallal pofozom John Cleese-t, miközben táncmozdulatokat teszek, majd John Cleese egy nagyméretű hallal üt meg, mire beleesek a csatornába. A hölgy szívből felkacagott, majd megkérdezte tőlem: ön tehát ezzel foglalkozik? Azt válaszoltam, hogy azért nem mindig, de egyszer valóban halakkal pofoztam John Cleese-t. Úgyhogy most már Észak-Koreában is ismerik a halpofozós táncot. De amennyire tudom, még nem fertőzte meg őket a Python.
MN: Előfordult, hogy az utazásai során összetévesztették egy másik Python-taggal?
MP: Épp a Himaláját szeltem át, az Annapurna felé tartottunk: hosszú, meredek út volt, hegyi betegséggel is küszködtem. Egy szakaszon meredek lépcsősoron kellett felkapaszkodnom, épp arra gondoltam, hogy ez így nem fog menni, amikor felfigyeltem két nőre, fent ültek a célnál, láttam rajtuk, hogy felismertek. Az egyikük odaszólt a másiknak és lefelé mutogatott, felém. Soha nem éreztem ilyen pocsékul magam, de mit volt mit tenni, kaptattam tovább, azzal a tudattal, hogy mi vár rám odafent: el kell majd haladnom mellettük. Megacéloztam magam, beleadtam mindent a lépcsőmászásba. Fel is értem, el is haladtam a két nő mellett. Egy-két lépésre lehettem tőlük, amikor hallom, az egyik odaszól a másiknak: istenem, ez az Eric Idle!
MN: Nemrég meginterjúvolta David Attenborough-t – őt Borneóban ismerte fel egy rajongója, nem keverte össze senkivel. Sőt, megmutatta neki, hogy a combjára tetováltatta az arcképét. Találkozott ilyen rajongással?
MP: El kell ismernem, David nagyobb szívtipró, mint én. Még soha senkivel nem találkoztam, aki a combjára tetováltatott volna engem.
MN: Attenborough és ön barátok vagy csak kollégák?
MP: A Monty Python és a BBC kapcsolatának hajnalán David Attenborough a tévé egyik fejeseként dolgozott. Ünnepelt alak volt már akkor is, jelentős televíziós múlttal. Olykor váltottunk néhány szót, de nagyon távol álltunk a hierarchiában, hiszen mi még csak kezdők voltunk. Később, amikor az útifilmjeimet csináltam, gyakran összefutottunk, ha épp ugyanakkor jelentek meg a könyveink. Visszatérő viccünkké vált, hogy ki ad el több könyvet. Persze ez csak egy játékos versengés volt. Mivel sok helyen megfordultam a világban, ahol ő is, idővel kialakult bennünk az igény, hogy megosszuk egymással a tapasztalatainkat. Jó barátok lettünk. Nagyon tisztelem a munkáját, de belefér, hogy elviccelődjünk egymással. Mert remek humora van.
MN: Útifilmesként 2006 táján Magyarországot is érintette. És Budapesten egy meglehetősen tragikus esemény áldozatává vált: hű útitársát, szeretett válltáskáját ellopta valaki. A jegyzeteivel együtt. Fájó emlék lehetett, mert még néhány éve is felemlegette.
MP: Ez volt az egyetlen alkalom az utazásaim során, hogy ez megtörtént velem. Ültem Budapesten, a Dunára néző hotelszobámban és nagy erőkkel igyekeztem felidézni, miket láttam, mit jegyzeteltem le Észtországban, Litvániában és Lettországban. De miután ez sikerült, nagyon is élveztem Budapestet, a forró gőzfürdőket.
MN: Be is került a Széchenyi Gyógyfürdő rendszerváltás utáni történetébe, gyakran említik az ott megfordult hírességek között.
MP: Az a komolyság, amivel a vízben sakkoznak! Magam is kipróbáltam. Ilyet nem látni Angliában. Azóta sem sakkoztam vízben, de meg kell vallanom, a szárazföldön elkövetett sakkban sem jeleskedek. Van jó néhány sakk-készletem, amelyeket az utazásaim során gyűjtöttem. Csodálatos afrikai bábuim vannak. De míg a gyűjtés örömöt okoz, a játék viszont… Maradjunk annyiban, hogy nem játszom eleget. Sajnos nem túl jó az agyam sakkszempontból.
MN: Nem olyan rég gyors egymásutánban eljátszotta Molotovot a Sztálin halála című filmben és elutazott Észak-Koreába, hogy útifilmet forgasson az országról. Halmozta a diktatórikus élményeket.
MP: Észak-Korea elsősorban arra emlékeztetett, milyen volt a hetvenes években az NDK-ba utazni. Az az érzés, hogy valakik valahogy mindig megfigyelnek, hogy szemmel vagy tartva, és ezért viselkedned kell állandóan. Ez a légkör persze a Sztálin-filmnek is fontos alkotóeleme volt. Borzalmas dolgokat követtek el Sztálin nevében, de sosem lehetett igazán tudni, hogy a vezér körül megforduló alakok közül épp ki mit tesz, miért és kivel. Hasonló a helyzet Észak-Koreában is. Nem beszélhettünk szabadon, nem lehetett szabadon kérdezni a politikai rendszerről. De még csak a vezetők létezéséről sem. Nem engedték. Erről azért nem nehéz a sztálini személyi kultuszra gondolni, amit alaposan körbejártunk a Sztálin halálában. Hasonló dolgokat látok manapság más országokban is.
MN: Az észak-koreai utazás után nagy műtéten esett át. Ez megváltoztatta az életét?
MP: Alaposan. Tudtam róla, hogy van egy rosszul záródó szívbillentyűm, amihez vagy hozzá kell majd nyúlni, vagy megúszom beavatkozás nélkül. Ebben maradtam a kardiológusommal. Valószínűleg túl keményen dolgoztam az említett projekteken, ez okozhatta a bajt. Légszomjjal kezdtem küszködni, mire azt mondták, nincs mese, műteni kell. Egy nyitott szívműtét várt rám. Rendesen megrémültem, de amikor már benne voltam magában a folyamatban, megszállt valami nagy nyugalom, bíztam azokban, akik meg fognak operálni. Nagyon gyorsan fel is gyógyultam, rég nem éreztem ilyen jól magam, de a műtét óta sokkal inkább tudatában vagyok a halandóságomnak, a testem működésének, annak, hogy nem árt egy kis óvatosság. Kaptam egy esélyt, amit 30–40 évvel ezelőtt nem kaphattam volna meg. Hálás vagyok érte. Innentől rajtam a sor, hogy vigyázzak magamra. Néhány hónapot a lábadozással töltöttem, aztán beütött a koronavírus, így már egy éve nem utaztam sehová sem. Most épp egy könyvön dolgozom, a BBC utazási műsoraiban is akad dolgom, szóval, feltett szándékom, hogy folytatom a munkát. Túlteng az életkedvem, főleg mióta túléltem a műtétet. Tudom, milyen szerencsés dolog, hogy életben vagyok.
MN: Sorsfordító esemény lehetett az is, amikor John Cleese 1969-ben felhívta telefonon. Ez a hívás jelentette a Monty Python kezdetét az ön számára.
MP: Johnt ismertem már korábbról, ’65–66 tájékán együtt dolgoztunk David Frost tévéshow-jában. Ő Graham Chapmannel alkotott írópárost, én Terry Jonesszal dolgoztam a műsorban. John már akkor briliáns előadó volt. Aztán mindenki folytatta a maga útját, úgyhogy okozott némi meglepetést, amikor John egyszer csak beleszólt a telefonba. Ismerte, amit én és Terry csináltunk, mi is ismertük, amit ő, Eric és Graham csináltak. John egyszerűen úgy gondolta, jó móka lenne együtt dolgozni. És a kémia működött. Igen, az a bizonyos telefon sorsfordító volt.
MN: Azt mondják, ön az egyetlen Python, aki minden időben minden másik taggal beszélő viszonyban maradt.
MP: Én vagyok a békéltető. A jófiúként lettem elkönyvelve. Nem szeretek vitába keveredni, pedig a Python szíve, hogy mindenki győzködi a másikat, mit hogyan kéne csinálni. Mindannyian kicsit másképp látjuk a világot, mást gondolunk arról, mi lenne a helyes irány. Van, aki az utolsó leheletéig vitatkozik, van, hogy mosolyszünet áll be egyes tagok között és jó ideig nem beszélnek egymással. De a dolgok legmélyén valami mindig működik. Hogy meg akarjuk nevettetni egymást. És erre még mindig képesek vagyunk. Ezért óriási veszteség, hogy Graham Chapman és Terry Jones már nincs velünk. Nagyon hiányoznak. És igen, ha adódnak is üzleti problémák, szerződéses ügyek, rendszerint én vagyok az, aki megpróbálja összetartani a társaságot. Mert azt gondolom, megéri. A Python humora, a közös röhögések miatt.
Kedves Olvasónk,
ez a cikk a Magyar Narancs – a közkedvelt nyomtatott periodika – 2020. december 10-i számában jelent meg.
Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy az olvasóját – vagyis Önt – meggyőzzük arról: érdemes a Narancsot megvásárolnia is. Hisz a Narancsban, minden Narancsban zsákszám vannak ehhez hasonló pompás dolgok – és a lap immár digitálisan is előfizethető, s számítógépen, okostelefonon és tableten is olvasható.
Méltán népszerű oldalunkon, a magyarnarancs.hu-n természetesen nem csak fizetőfal mögötti tartalmakat talál – mindig érdemes benézni hozzánk. De a legjobban mindketten akkor járunk, ha legközelebb már előfizetőként látjuk viszont.
Visszavárjuk!
A szerk.
