Milyen filmben fordulhat elő az, hogy az első percben egy bárány meghal a légkondi miatt, majd nem sokkal később az ország talán leghíresebb miniszterelnöke leteszi az esküt, hogy a film végére daruval emelgessenek egy Jézus-szobrot?
Ha élne még Federico Fellini, rögtön rá lehetne vágni, hogy egy Fellini-filmben, ám ő már nincs, így a válasz majdhogynem egyértelmű: egy Paolo Sorrentino-filmben. A Silvio és a többiekben mindez megtörténik, és mennyi minden történik még, amiről azt gondolná az ember, hogy biztosan nem kerülhet be életrajzi filmbe.
Silvio és a többiek (12E) decemberben a mozikban!
http://www.mozinet.hu http://www.mozinetmagazin.hu https://www.facebook.com/mozinet https://twitter.com/Mozinetfilmek https://www.instagram.com/mozinetfilmek/
Sorrentino alkotása ugyanis a hivatalos megnevezés szerint életrajzi film, de pont az a jó benne, hogy a konvenciókkal eddig sem törödő olasz rendező tett mindarra, ami úgy általában az életrajzi filmeket jellemzi. Aki azt gondolja, hogy a Silvio és a többiek szépen végigköveti a háromszor is miniszterelnökként csapató Berlusconi életét a születéstől az ilyen-olyan plasztikai műtétekig át, nagyot téved.
Sorrentino pillanatokat villant fel, nagyjából úgy, ahogy azt legutóbb Az ifjú pápában tette. Míg egyik percben megy a politikai taktika, egy másik jelenetben már Berlusconi belelép a kutyaszarba, majd azt magyarázza az unokájának, hogy ez nem is szar. Ilyen jelenetekkel van tele ez a két és fél órás film (ami eredetileg még ennél is hosszabb, csak a rendező vágott belőle egy könnyebben fogyasztható verziót), és pont az ilyen jelenetektől jó. Mert ahogy a pápás eposzában, úgy itt is meglepően sok figyelmet fordít látszólag érdektelen cselekményszálakra, epizódszereplőkre, akik mégis hozzátesznek valamit ehhez az egészhez.
| ||
Piszok érdekes például, hogy a Pugliából jött Forza Italia-kifutófiú, aki pufimellény helyett szépen szabott zakóban mászkál, hogyan akarja felküzdeni magát az Európai Parlament képviselői székééig, és hogyan nem sikerül neki mindez. Sorrentino pont ugyanazt csinálja, ami eddig is bejött neki: színes figurákat pakol elsőre felfoghatatlan jelenetekbe, hogy abból a néző és ő jöjjön ki győztesen.
Hiába várja valaki, hogy az olasz rendező majd leleplezi Berlusconit, és kimondja róla a végső ítéletet, ezt sem teszi meg. És éppen ez az előnye a Silvio és a többieknek: Sorrentino nem vádiratot készít, inkább felmutatja Berlusconi-világát, ahol úgy szippantják fel a kokaint, hogy azt még a Narcos is megirigyelhetné, és ahol annyi meztelen prostituált jut egy percre, hogy arra talán még az igazi Berlusconi is elismerően csettintene. Van persze szó a hírhedt unga-bunga partikról is, melyek az utat jelentik a vezér szívéhez, de ezek is inkább hangulatfestő elemként vannak jelen, és nem mint dokumentarista elemek.
| ||
Még ha nem is ítéli el a volt olasz kormányfőt, az kétségtelenül lejön, mennyire üres ez a világ, és mennyire üres ez a fószer (Sorrentino egyik kedvenc színésze, Toni Servillo ijesztő élvezettel alakítja az olasz kormányfőt), aki nem tud magával mit kezdeni a művulkános és körhintás világában. Aki talán tényleg csak annyit szeretett volna, hogy ne csupán az ország leggazdagabb, de leghatalmasabb embere is legyen, akire nem mondja azt a húszéves lány az ágy szélén, hogy „olyan szájszaga, mint a nagypapámé”.
Mindössze egyszer lép túl a maga által megszabott határokon a rendező: amikor Berlusconi feleségének szájába adja a vádiratot, mely szerint egy komplexusos, beteg ember a férje, aki semmi jót nem akart Olaszországnak, egyedül csak saját maga érdekelte. De aztán rögtön vissza is tér a határai közé, hogy megcsinálja az év legszórakoztatóbb nem életrajzi életrajzi filmjét, ami itt és most, Magyarországon talán több is mint csupán egy jó mozi.
A Silvio és a többieket december 20-tól játsszák a mozik.
Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilmen!
