„Mi a bánatos lófasz volt ez? Még csöcsök se voltak! Ez tényleg igazi film volt?” – fakad ki az egyik szereplő Billy Wilder Szenzáció!-ja után. Nem csoda, hogy a komédia nem jött be a szegénynegyedből érkező Los Angeles-i feketéknek: abban jómódú, középkorú fehér férfiak próbálnak viccesek lenni; nincsenek benne feketék, káromkodás, pucérkodás és kung-fu sem. Márpedig az afroamerikaiak erre vágynak – miután Rudy Ray Moore felismeri ezt, belevág a filmezésbe, és a közösség legnagyobb sztárja lesz.
Dolemite nevű figurájának poénjai az európai, kiváltképp a magyar nézőknek legalább olyan idegenül hathatnak, mint a Jack Lemmon – Walter Matthau páros főhőseinknek. Nálunk, ahol kommerszebb amerikai komikusok filmjei és sorozatai is megbuktak, Dolemite humora halálra van ítélve: nagy dumás hajléktalanok sztorijaiból és az utca népének argójából összelopkodott alakjának fellépéseikor cifrábbnál cifrább mondatokban küld el mindenkit a fenébe; nincsenek valódi sztorik vagy csattanók, nála az attitűd és a mocskos száj a lényeg. Az évtizedekig társadalmi és kulturális elnyomás alatt élő feketék rajongtak érte, végre a világba üvölti valaki az elfojtott érzelmeiket. Nekünk viszont a fordítás nehézségeivel is meg kell küzdenünk: a film címe ugyan maradt Dolemite, de a figura neve Feküre változott, hogy ikonikus beköszönésének legalább egy pici értelme legyen: „Szólítsatok Fekünek, az emberek elvesztik az eszüket!”
A nevem Dolemite ennek ellenére is kiválóan működik, elsősorban Eddie Murphynek köszönhetően, aki talán még soha nem volt ilyen jó.
Elérhető a Netflixen
