Sosem szégyen a nagyoktól lopni, ezt kultúrkörökben úgy hívják: főhajtás. Luchino Visconti A párduca annyi főhajtást gyűjtött be fél évszázad alatt, hogy abba generációk nyaka fájdult bele. A főhajtók közül is a legnagyobb Martin Scorsese, aki Az ártatlanság korával adózott A párduc maratoni báljelenete előtt, de vannak, akik A keresztapa esküvője láttán is elviscontizzák magukat – őket is meg lehet érteni. Hát, igen, a felülmúlhatatlan báljelenet; Salina hercege, mint a két lábon járó olasz arisztokrácia – a lábak, a nemesi tartás és minden egyéb Burt Lancaster sajátja – a báli szezonnál sokkal többtől búcsúzik épp; a régi világnak int búcsút megfáradtan. Ej, de szép is ez, és tényleg az, szép, bár sokan – Scorsese aligha tartozik közéjük – azt rótták fel a hercegi sorból származó rendezőnek, hogy Giuseppe Tomasi di Lampedusa (történetünk másik valódi hercege) regényének színrevitelekor a szépelgés megbocsáthatatlan bűnébe esett. Meglehet, nekik is van némi igazságuk, de mi Scorsese pártját fogjuk ebben a rég meghaladott vitában, mert A párduc a világ egyik legszebb filmje, és bizonyára a legszebb olyan, melyben Garibaldi is partra száll, a pelyhedző állú Terence Hill is megjelenik és vagy egy órán át bálozhatunk Lancasterrel, Delonnal és Cardinaléval. Jól sejti az öreg herceg, hogy itt hamarosan feltörekvő polgári sarjak fogják ropni, és akkor végre ellőhetjük Lampedusa híres sorát, igen, a sokat idézett „mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy semmi ne változzon”-t.
II. Budapesti Klasszikus Film Maraton, Uránia, szeptember 6., 19.00
