Van, aki szántszándékkal került be – egyfajta elvonulás gyanánt –, más büntetésből, a bolondokháza helyett választotta a kegyetlen börtönt, de a szabályok mindenkire ugyanúgy érvényesek. Szintek végeláthatatlan sora, mindegyiken ketten raboskodnak. Meghatározott időközönként megindul a roskadásig pakolt étellift, amely minden emeleten csak néhány percre áll meg – kaját eltenni nem lehet, mindig annyi idő van lakmározni, amíg a lift tovább nem indul. És a lényeg: minden szinten csak annyi étel marad, amennyit a többiek meghagytak. A hatodikon még degeszre ehetik magukat a rabok, a hatvanadikon viszont már csak csontok és morzsák maradnak; a százhatvanhatodik pedig gyakorlatilag egyenlő az éhhalállal. Egy hónapig kell kibírni, aztán új szint következik – vagy feljebb kerülnek, vagy lejjebb.
A szimpla, ám ötletes alaphelyzetből a spanyol film igyekszik mindent kihozni: akad hely komoly eszmefuttatásoknak és fekete humornak, ám viszonylag hamar előkerül a gyilkosság és az öngyilkosság thrilleri fordulata is, nem is beszélve a kannibalizmus morálfilozófiájáról. A platform társadalmi tanmeséje mégsem válik erőltetetté, mert amikor épp elmerülnénk a közlegelők tragédiájának közgazdaságtani problémájában, mindig következik egy lelket könnyítő gyilkosság vagy egy „szarni csak lefelé lehet” típusú bölcsesség. Főhősünk naiv idealista, aki valami hasznos dolog – mondjuk, egy kés vagy fegyver – helyett egy Don Quijote-kötetet visz be magával egyetlen megengedett személyes tárgyként – ő a végére megtisztul, mi pedig elég jól szórakozunk.
Elérhető a Netflixen
