Rambo visszatért! Hat-hét terroristával puszta kézzel is elbánik, de amikor többtucatnyian vannak a szakállas, védtelen keresztényeket gyilkoló, gyermeket sem kímélő muszlim terroristák, akkor szükség van a régi bajtársaira is.
Rambo ezúttal bizonyos Andrej Satalov, orosz békefenntartó Boszniában, konkrétan háborús bűnös, aki a seregből való kirúgással megúszta, hogy kidobott egy megkötözött hadifoglyot a helikopterből. A Balkánon bujkál, míg a katonai vezetők képében megjelenített haza, amely nem feledi korábbi érdemeit, fontos feladatot nem bíz rá és bajtársaira – ezúttal a koszovói konfliktusban. Amelyben a NATO a rossz fiú, az albánok a még rosszabbak, a szerbek a jók, az oroszok meg a legjobbak. Andrej Volgin szerb és orosz nácik körében népszerű, a legócskább birodalmi öntudattól duzzadó propagandafilmje a maga primitíven szemellenzős világképével, nyílt rasszizmusával, szemérmetlen történelemhamisításával, szentimentális könnyfacsarást és élvezettel tálalt erőszakot váltogató hatásvadászatával inkább csak nevetséges. A rendezőre még sok szép feladat vár: megénekelheti az áldásos afganisztáni jelenlétet, a dicsőséges csecsenföldi helytállást, netán az emberséges szír elnök önzetlen támogatását… De van itt egy másik rendező. Apró, de szimbolikus szerepben vigyorog Emir Kusturica, aki, miután felélte rendezői tehetségét, most emberi minőségét igazítja példaképeiéhez.
A magyar szöveget jegyző p[]rta következetesen „szovjet”-nek fordítja az „orosz”-t, továbbá „szerbeket és magyarokat” érő albán erőszakról ír – a szöveget nyilvánvalóan meghamisítva.
