Nov. 7. nekem (mint oly sok kortársamnak a hatvanas években) a bús kora téli, hamar besötétedett estéken tartott Nagy Októberi Forr. emlékezéseket jelentette. Csapatzászlónak tisztelegj, nyakkendő, megint elmondják, hogy elhangzott a sorsdöntő lövés. Auróra cirkáló, Lenin. Nem röhögtünk, csak majdnem elaludtunk. De én mégis, mindennek ellenére is szerettem volna felvidámodni, és úgy látszik, hogy jól imádkoztam, mert megtudtam, hogy ez az álmos őszi nap igazi ünnep is. Nagyszerű emberek születtek ezen a napon, akikre emlékezve felvidulunk. Közülük volt egyik Xantus János (1953–2012), akiről most írni próbálok.
Beszélték, hogy Old Shatterhand leszármazottja, hiszen Karl May dédnagyapjáról, Xántus Jánosról, a Fővárosi Állat- és Növénykert megalapítójáról mintázta a legendás vadnyugati hőst. De János is egy, már életében szentté vált, örök, elmúlhatatlan emléket hagyó daliás férfiú volt. Egy fejjel magaslott ki kortársai közül, nemcsak termete, de becsületessége, okossága miatt is.
Kamaszkoromban mindenkit jobban vonzott a filmrendezői szak, mint bármi más ezen a világon. S jóllehet háromszázezren éreztek vágyat e mindennél vonzóbb szakmához, csak a legbátrabb háromezer felvételizett. Hatot fel is vettek. Felvették őt is, és ez a hierarchia csúcsára repítette.
Divatban volt a filmművészet. Szőcs-, Ranódy-, Fábry-, Jancsó-, Makk-filmeket néztünk, és a külföldieket. Fellini, Hitchcock, Tarkovszkij, Pasolini, Bergman. És ott volt még a legendás BBS. Erdély, Bódy, Dobai, St. Auby, Hajas, Pauer, Najmányi, akik hirtelen eszembe jutnak az experimentális, szemiotikára koncentráló filmesek közül, míg a másik oldal a dokumentum- és pszeudo-dokumentumfilmekre felesküdöttek csoportjából állt. Dárday, Vitézy, Gulyás testvérek, Tarr. (A felsorolás nem teljes.)
Azért akartak a legprogresszívebb elmék filmet készíteni, mert ez egy még felfedezetlen terület volt. Egyszerre filozófia, költészet, színház, zene, térművészet, technológia, politikai állásfoglalás. Késhegyre menő viták a filmekről (hogy ki kapjon pénzt). De demokrácia. Hiszen érvelni kellett, okosnak kellett látszani. És ők okosak voltak. (Hallani kellett volna, ha ezek a fejek elkezdtek egymással vitatkozni. Nagyon örült a sok tag, ha fültanúja lehetett a véget nem érő okos beszédeknek, a társulati üléseknek.) Ennek a társaságnak lett fénylő csillaga Xantus János.
A társaságban, akik óriássá nőve élnek a képzeletünkben, akiket szeretnénk meghallgatni, és hiányuk szinte könnyet csal a szemünkbe. Akik mind kérlelhetetlenül őszinték szerettek volna lenni (magukhoz is), akik megvetettek mindenkit, aki megpróbál hazudni. Ó, ha ma meghallgatnám a véleményüket a nem mindig egyszerű történésekről! Ha ma is megkérdezhetném a Jánost, hogy mit szól mindahhoz, ami van.
Ha a magyar filmnyelvi kísérletezés aranykorát vizsgálnánk, Xantus János filmjei minden bizonnyal megkerülhetetlenek lennének. Nagy ajándéka a sorsnak, hogy ismerhettem őt. Sokat tanultam tőle. Nyugalmat, derűt, dolgok fölé nézést. Nyitott, oldott, humoros beszélgetések. (Ezek a beszélgetések hiányoznak a legjobban.)
Közelg nov. 7. Megemelem a kalapom, és szeretettel köszöntöm születése napján. És rajtam kívül, gondolom, még nagyon sokan, mert nagyon sokan szerették.
