Film

A múlt terhei

Bodzsár Márk: Drakulics elvtárs

  • Szabó Ádám
  • 2019.12.07 13:11

Mikrofilm

Egykori kommunista érkezik haza a 70-es évek krumplistészta-szagú Magyarországára. Fábián elvtárs Kádárt még Csermanek Jancsiként ismeri, de Fidel Castro is puszipajtása, hiszen amikor Amerikába dobbantott, vállt vállnak vetve harcoltak a kubai forradalomban.

Valami mégsem stimmel vele: talán a hosszú haja, napszemüvege, divatos kabátja, vérvörös Mustangja, talán a tragikus nosztalgiával átitatott megjegyzései ’56-ról, esetleg az, hogy az elmúlt évtizedekben semmit nem öregedett, hogy nem bírja a napfényt, de még a fokhagymával teletömött kolbászt sem, mely pedig tudvalevően ott illatozik minden valamirevaló magyar ember szájában. Kun elvtárs és élettársa, Mária kapja a feladatot, hogy tartsák szemmel Fábiánt, ami viszont nemcsak a Szovjetunió iránti elköteleződésüket, de a kapcsolatukat is próbára teszi.

Bodzsár Márk előző filmje, az Isteni műszak a Filmalap igazi bezzeg mozija volt: fiatal alkotó sokáig fejlesztett passion projectje, mely nem az Oscarra, de még csak nem is Cannes-ra készült; nekünk, nézőknek szánták, azt bizonyítandó, hogy nem kell a jó magyar forintot feltétlenül Guy Ritchie-re meg Tarantinóra elverni a plázákban. Az azóta eltelt hat év megmutatta, hogy a hasonló hazai midcult mozikra viszonylag ritkán kíváncsiak a nézők – a végletekben hiszünk, vagy a Pappa Piára ömlünk, különben meg az Oscar-, Arany Medve és egyéb díjas szerzői filmekre járunk.

Bodzsár viszont nem tágít az amerikai ihletésű, magyar ízű zsánerfilmektől, és ez azért is örömteli dolog, mert közben rengeteget fejlődött. Az Isteni műszak annak idején még inkább Frankenstein volt: műtőasztalon született, innen-onnan összeválogatott kísérlet arra, hogy ha nagyon hiszünk valamiben, az bizony életre kel. A Drakulics elvtárs már inkább a címbeli vérszívóra hajaz: saját stílusa és öntudata van – igaz, másoktól elszívott vér és energia tartja életben. A külföldi kikacsintásokat ellensúlyozva a film minden ötödik percében ott virít a vásznon valami nagyon sztereotipikusan magyar. Szőnyegbombázásként támad minket a vászonról a Kádár-kori nosztalgia: van itt minden a csatos Bambitól kezdve a ruhapénzen át a Pancsoló kislányig. Hőseink sorra járják a gyárakat, üzemeket és tsz-eket, majd néhány hírhedt fővárosi helyszínen is megfordulnak – mi, nézők pedig nem azon csodálkozunk, hogy mindez milyen rég volt már, hanem azon, hogy a legtöbb dolog ma is ugyanígy néz ki és hasonlóan működik. Az sem véletlen, hogy igazi hőssé nem a Nyugatot is megjárt Fábián, hanem a helyi erő, Kun elvtárs válik, akinek bajszában vagy gyöngyöző homlokában és „pék faszá”-zásában nyilván magunkra kéne ismernünk.

Egy idő után viszont úgy tűnik, a Csinibabát is zárójelbe tevő nosztalgizás nem egyszerű szórakoztató fricska, hanem a film központi eleme – kifejezetten arra hajt a mozi, hogy minden szóba jöhető emléket előcsaljon a 70-es évekből, azokban is, akik még nem is éltek akkor. Csakhogy a múltidézés inkább ragtapaszként működik: igyekszik elfedni a hibákat és összetartani a filmet. Nem könnyű feladat, hisz például a Kun elvtársék alatt lakó szomszédok jeleneteinek a világon semmilyen szerepük nincs, de még csak nem is viccesek, ellenben szinte érezzük a szoba-konyhás laká­sukból kipárálló szagokat – így a félmúlt egy újabb érzékszervünkön tör utat felénk.

Nagyobb baj, hogy sokszor a főszereplőkkel sem tud mit kezdeni a film; Nagy Zsolt Fábiánjáról a titokzatosság jegyében nem tudunk meg semmit, a külcsín és az energia viszont így is elég ahhoz, hogy teljesen kiríjon a tiszteletére rendezett munkásvéradáson egybegyűltek közül. Walters Lilivel még jobban elbánt a forgatókönyv: látjuk, hol lakik és milyen a kapcsolata élettársával, de közelebb nem jutunk alakjához. Az, hogy mégis képes bejárni a neki szánt dramaturgiai utat, egyedül a színésznő érdeme. Nagy Erviné ellenben igazi jutalomszerep: a puffadt kezű, sörvedelő Kun elvtárs bár visszataszító, a szíve azért a helyén van, legyen szó a szerelemről vagy a Magyar Népköztársaságról.

A Drakulics elvtárs az a típusú film, amelyik minden képkockáján jól néz ki, de közel sem tesz ránk akkora hatást, mint kellene, vagy mint amennyire az alkotók szeretnék. Mert persze a vietnami testvéreinknek megrendezett véradás a poszttraumás szindrómában szenvedő katonával, vagy épp Bödőcs Tibor szórakoztató, de csak a moziélményen javítanak, magán a filmen nem. Pedig Fábián elvtársat a Kádár-kori Magyarországgal, majd magával Kádárral szembesítő epizódok remek alkalmat adnának arra, hogy a Drakulics elvtárs ne csak mutogasson a múltra, de mondjon is róla valamit – viszont a forgatókönyv nem kezd ezekkel semmit. Hasonló a probléma a központi szerelmi háromszöggel is: a dekadens Nyugat és a jó magyar kommunista küzd meg Máriáért, aki maga sem tudja, hogy mit akar – ez nem változik a film végére sem, de az alkotók nagyon igyekeztek úgy szőni a szálakat, hogy ne maradjanak vesztesek. A Bálnában gyér közönség előtt dózsalászlózó elvtárs persze szép fricska, de megmarad szimpla bátorkodásnak, a film nem akar vele semmit.

Végül kapunk egy vígjátékot, mely magán cipel mindent, amit az elmúlt évtizedekben a Kádár-korra aggattunk – ha viszont ezeket lefejtjük róla, nem marad rajta szinte semmi.

Forgalmazza az InterCom

 

Neked ajánljuk