Május 6-8. között online rendezik meg az 5. Szlovén Filmnapokat a Toldi Távmoziban három kortárs filmmel. Nem vicceltünk, megnéztük mind a hármat. Tapasztalatainkat az alábbiakban részletesen is megosztjuk, de annyit már most előre bocsáthatunk, hogy idén is jó dolog volt szlovén filmekkel tölteni az időt. Figyeljék csak!
Frenk vagyok
Frenk örök rebellis: középkorú létére copfja van és elavult nézetei. Kedveli az igazságot, vagyis afféle csodabogár. Hosszas távollét után tér vissza Szlovéniába: hogy egy nő miatt kellett Izraelből eljönnie, vagy a politika állt a háttérben, nem tudjuk, hazatérve azonban mindkét tényező megnehezíti az életét. „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – állítja Tolsztoj, és úgy tűnik, tényleg látta a jövőt, annak szlovén változatát is. Frenket a boldogtalanság változatos formái várják, van, aki a pénz, van, aki a szeretet hiánya miatt néz üveges szemmel a semmibe. Frenk nem a horizontot, a tévét nézi undorodva: „Ezek a szlovének. A balosokat délre, a jobbosokat északra kéne költöztetni, közéjük pedig fel kéne húzni a Kínai nagy falat” – fakad ki a politikusok vitája láttán és ezekben a pillanatokban mintha maga a forgatókönyvíró-rendező, Metod Pevec szólna hozzánk.
Máskülönben azonban lendületesen halad előre a cselekmény, és halad Frenk is, hogy szinte gyermeki idealizmusa a földre vigye. A politika hamarosan nem a tévéből környékezi meg, hanem jóval közelebbről: apja öröksége egy bankszámlát is magában foglal, a számlán pedig 9 millió euró várja az örökösöket. Mivel ez egy balkáni dráma, bár lehetne akár budapesti is, egy ekkora összeg mögött csakis valami országos méretű sötét ügylet állhat. Frenk igazságérzete akkorát kondul, hogy attól egy pillanatra a hatalom korrupt képviselői is meglepődnek, de azért nem sokáig – innentől kezdve Frenken áll és a forgatókönyvírón, hogy a lehetséges rosszak közül mi fog bekövetkezni.
A gesztenyeerdők meséi
Az olasz-jugoszláv határ erdőségeiben járunk a II. világháború után, az itt lakókat annak idején elég brutális társadalmi és politikai okok miatt telepítették ki a vidékről. Gregor Bozic filmje azokról szól, akik maradtak, azokról, akik az időt maximum a levelek hullásának elégikus üteme vagy a kocsmában lejátszott partik száma alapján tartják számon – és azt se bánják, ha egyáltalán nem telik.
Maga a film is hasonló: futamideje alulról súrolja a másfél órát, érzetre azonban duplaennyi pereg le, történet helyett a rendező ugyanis inkább a képek, álmok és gondolatok folyására koncentrál.
A két főszereplő a valóság elől menekülve talál egymásra: Mario, a konok asztalos nem vesz tudomást haldokló feleségéről, ha akarna sem tudna gyöngédséget és szeretetet nyújtani számára. Hasonló szentimentális dolgokat ugyanis csak a Martával való találkozása után tanul meg. Ő a környék utolsó gesztenyeárusa, aki férje távozása után kénytelen egyedül boldogulni. Martha és Mario a „mi lenne ha” és „mi lett volna ha”-típusú merengések közepette cserélnek eszmét, ez pedig nemcsak egymáshoz, de talán a valósághoz is közelebb viszi kettősüket.
Balladai mesélés, töredezett, körkörös történetek, céltalan, önmagukat felemésztő figurák, amelyek végül úgy olvadnak be saját környezetükbe, mintha soha nem is léteztek volna – mintha egy Bodor Ádám-regény Szlovéniába kihelyezett adaptációját néznénk. Az erős hangulat mellől ugyan néha hiányzik az egészet kitöltő tartalom, de a végére biztosak lehetünk benne, hogy a világvége megmutatásához immár nem kötelező az apokaliptikus táj, vagy a zord, télrágta vidék, elég hozzá a gesztenye szúrós burkával telehintett őszi erdőség is.
Féltestvér
Damjan Kozole kényelmetlen filmjének alaphelyzetére könnyen ráismerünk Magyarországon. A Kádár-korszak lakásínsége és az abból fakadó konfliktusok, egyedi (kényszer)megoldások nyomot hagytak a magyar filmen (Könnyű testi sértés, Panelkapcsolat, Bástyasétány ’74, Ajándék ez a nap). Kellemetlenül ismerős az a forgatókönyvírói fogás is, mely ellentétes karaktereket kényszerít szűk közös térbe – ebből súlyos dráma, de ragyogó komédia is születhet. A „saját szoba”, illetve lakás megszerzése persze a mai napig fordulópont az önállósodásban és könnyebb sem lett. Szlovéniában sem.
Kozole két durcás féltestvért nyömöszöl egy apró, nyomasztóan kelet-európai hangulatú lakásba. Irena épp most hagyta el férjét, emellett pedig egy fodrászszalonban fecsérli el az életét. Az albán anyától született Neža pedig épp lázadó korszakát éli. Mindkettőjüknek lakásra lenne szüksége Ljubljanában, de a családi kasszából csak egy megosztott bérleményre futja. Kozole nem kötelezi el magát sem a helyzetből fakadó potenciális dráma, sem a komikum mellett – őt inkább a mélységes kényelmetlenség érdekli. Hősnői rosszul érzik magukat a bőrükben, egymással és a közös térben is. A színészi játékban is fellelhető némi esetlenség, melyhez időbe telik hozzászokni. A feszengés és a balkáni aromák (sodort cigik, ajváros szendvicsek, koszlott radiátorok) úgy betöltik a játékidőt, hogy szinte elfelejtjük a rendező konvencionális törekvéseit. Miszerint a neheztelő rokonok épp úton vannak egymás felé, közösen harcolva a bántalmazó férjjel. A hollywoodi összeborulást megússzuk, ennél visszafogottabb és tudatosabb a Féltestvér. A nagy, egyértelmű érzelmek helyett ambivalens, zavarba ejtő hangulatokat találunk – sokszor lehetetlen eldönteni, hogy sírjunk vagy nevessünk. Kozole szándékosan nem Szlovénia napsütéses, turistacsalogató oldalát, hanem a leharcolt, szürke árnyalatokat hangsúlyozza. Minden ismerős lesz: a családi viszályok, a lomha egészségügy, a lakhatási nehézségek. Mégis jól szórakozunk.
A filmeket eredeti nyelven, magyar és angol felirattal vetítik. A program és a jegyvásárlás ezen a linken érhető el.
(Cikkünk elkészítésében közreműködött: -kg-, SzSz, Bacsadi Zsófia)
