Végre! Edward Norton megcsinálta! Hála a szeretett színésznek és alkalmi rendezőnek, újra áll New York építészeti remeke, a Penn Station, amelyet 1963-ban, a modernizálás lázában romboltak le az örökségvédelemre vak városatyák. Egy valódi hőstett ez: nincs az a várostörténeti doku, mely megengedhetné magának, hogy ilyen szeretetteljes részletességgel elénk varázsolja CGI-vel, számítógépes eljárással egy hajdani pályaudvar épületét. Olyan érdem ez, amit senki nem vehet el Nortontól, bár felmerül a kérdés: ha a Penn Station ódon szerkezete alig néhány percre tűnik csak fel, mit kínál a maradék 140 perc, ami Norton filmjét kiteszi? A megengedő olvasat szerint mindez arra megy el, hogy Norton, a rendező-forgatókönyvíró a maga képére formálja Jonathan Lethem közkedvelt detektívregényét, a Motherless Brooklynt, melyben egy önjelölt, Tourette-szindrómás nyomozó igyekezett a könyv megjelenésének idejében (1999-ben) megfejteni főnöke meggyilkolásának rejtélyét. A kevésbé megengedő olvasat szerint, melyet a film végigülése csak megerősít, Nortont, a rendezőt rabul ejtette Norton, a színész puha kalapos képe, ezért került át az ’50-es évekbe a sztori. Nincs is ennél szebb egy színésznek: kalapban, görcsös szóáradatok közepette nyomozgatni, miközben szól a jazz, pislákol a neon, és a félhomályban felködlik a Brooklyn híd képe. És felködlik más is: egy igazi reneszánsz ember, egy rendkívül művelt művész alakja, aki miközben a The Power Brokert, Robert Caro 1336 oldalas művét bújja, fél szemmel Ric Burns 1050 perces dokumentumfilmjét, a New Yorkot nézegeti. Remek időtöltés mindkettő.
