Még szeptember közepén a magyar mozikba érkezett egy spanyol dráma, ami nem keltett nálunk túl nagy figyelmet. A nézettségi listákat ekkor épp a Szeánsz Velencében, Az apáca 2 és a Miután annyi minden történt című film uralta. Pedig Alauda Ruiz de Azúa rendezői bemutatkozása megért volna egy misét. Az Altatódal bemutatója az idei Berlini Filmfesztiválon volt, ahol a Panorama szekcióban láthatta a közönség, a spanyol Oscarnak tartott Goya Awardon pedig 11 díjra jelölték, melyből hármat el is hozott: Ruiz de Azúa a legjobb új rendező, Laia Costa a legjobb színésznő, míg Susi Sánchez a legjobb női mellékszereplő lett.
Az Altatódal főhőse Amaia (Laia Costa), aki frissen vált édesanyává. Az ilyenkor szokásos örömteli hangulat helyett viszont elgyötörve, végtelenül fáradtan és összetörve érkezik haza csecsemőjével a kórházból. Férje, a színész Javi bár jószándékú és igyekszik, valójában képtelen felnőni ahhoz a feladathoz, amit az apaság jelent számára. Az, hogy a házaspár életét hogyan változtatja meg a gyermek érkezése, ugyancsak fájdalmasan valóságosnak hat. Amaiának minden igyekezete ellenére fel kell adnia karrierjét, hiszen még távmunkában is képtelen bármiféle feladatot elvégezni, nincs ugyanis egyetlen szabad perce sem; amikor a baba épp nem eszik, sír vagy alszik, akkor ő dől ki a fáradtságtól. Javi ellenben rövid gondolkodás után úgy dönt, el kell fogadnia egy soha vissza nem térő ajánlatot, így Amaia hamar magára marad a feladatokkal. Azaz csak maradna: úgy határoz ugyanis, hogy szülői segítséget kér.
Talán ennyiből is látszik, hogy az Altatódal végtelenül őszinte képet fest témájáról, az anyaságról. Nem vonja kétségbe, hogy ez a világ egyik legcsodálatosabb dolga – ugyanakkor tanulsága szerint mindez egy olyan csoda, amihez fel kell nőni. A helyzethez hasonlóan a szereplők sincsenek idealizálva. Mikor Amaia hazatér a kórházból, lakásában ott várják szülei is, akik azért érkeztek, hogy mellette álljanak az első, nehéz napokban. Édesanyja, Begoña azonban mindentudásával először inkább felbosszantja, mint segíti őt. Mikor Amaia hazatér a szülői házba, édesanyja keresetlen őszinteséggel hívja fel a figyelmet: ők elszoktak már az állandó sírástól és attól, hogy egy gyerek mellett képtelenség végigaludni az éjszakát. Hamarosan azonban rendeződnek a viszonyok, és mindenki megtalálja helyét az újdonsült helyzetben. Amaia feladata nemcsak az, hogy gyerekére kell vigyáznia, de idősödő szülei is egyre több támogatást igényelnek. Szép lassan nemcsak felnő mindehhez, de megtanulja értékelni is új helyzetét.
„Kétségtelenül az elmúlt évek legjobb spanyol debütálása” – nyilatkozta Pedro Almadóvar a filmről,
külön kiemelve a női szerep családon belüli ábrázolását, amely nemcsak őszinte, de érzelgősségtől mentes és a humor sem áll távol tőle. A spanyol film legendája, a Mindent anyámról és a Fájdalom és dicsőség rendezője emellett méltatta az Altatódalban látható színészi játékot is – természetesen joggal. A főszerepet alakító Laia Costát az itthon is bemutatott zseniális, vágások nélküli drámával, a 2015-ös Victoriával ismerte meg a világ. Ahhoz hasonlóan ezúttal is elbűvölő, játéka azonban most még összetettebb. A szülői szerep mellett egyszerre jeleníti meg az egyre inkább sarokba szoruló feleséget, miközben szülei árnyékában gyermeki énje is előtör. Mindezek mellett ott van benne az anyaság fájdalmas beletörődése is, ami az örömök mellett számtalan lemondással és áldozattal is jár. Az édesanyját alakító Susi Sánchezt Almadóvar-filmekből ismerhetjük; figuráját fokozatosan zárjuk a szívünkbe, amint keménykezű, szigorú anyából átalakul segítségre szoruló, méltóságteljes idős emberré.
Az Altatódal visszafogott, szentimentalizmustól és túlzott drámaiságtól mentes film, amely minden elemében valódinak érződik – épp ezért hatásos.
A szeptemberi mozidömpingben ugyan radar alatt maradt, ám nemrég felkerült az HBO Go felületére, és a Cinemax 2 is műsorára tűzte.
