Az anyaság fájdalmas út a felnőtté válás felé

Mikrofilm

Az Altatódal egyszerű, csendes és sallangmentes film. Pedro Almodóvar szerint az elmúlt évek legerősebb spanyol rendezői debütálása.

Még szeptember közepén a magyar mozikba érkezett egy spanyol dráma, ami nem keltett nálunk túl nagy figyelmet. A nézettségi listákat ekkor épp a Szeánsz Velencében, Az apáca 2 és a Miután annyi minden történt című film uralta. Pedig Alauda Ruiz de Azúa rendezői bemutatkozása megért volna egy misét. Az Altatódal bemutatója az idei Berlini Filmfesztiválon volt, ahol a Panorama szekcióban láthatta a közönség, a spanyol Oscarnak tartott Goya Awardon pedig 11 díjra jelölték, melyből hármat el is hozott: Ruiz de Azúa a legjobb új rendező, Laia Costa a legjobb színésznő, míg Susi Sánchez a legjobb női mellékszereplő lett.

Az Altatódal főhőse Amaia (Laia Costa), aki frissen vált édesanyává. Az ilyenkor szokásos örömteli hangulat helyett viszont elgyötörve, végtelenül fáradtan és összetörve érkezik haza csecsemőjével a kórházból. Férje, a színész Javi bár jószándékú és igyekszik, valójában képtelen felnőni ahhoz a feladathoz, amit az apaság jelent számára. Az, hogy a házaspár életét hogyan változtatja meg a gyermek érkezése, ugyancsak fájdalmasan valóságosnak hat. Amaiának minden igyekezete ellenére fel kell adnia karrierjét, hiszen még távmunkában is képtelen bármiféle feladatot elvégezni, nincs ugyanis egyetlen szabad perce sem; amikor a baba épp nem eszik, sír vagy alszik, akkor ő dől ki a fáradtságtól. Javi ellenben rövid gondolkodás után úgy dönt, el kell fogadnia egy soha vissza nem térő ajánlatot, így Amaia hamar magára marad a feladatokkal. Azaz csak maradna: úgy határoz ugyanis, hogy szülői segítséget kér.

Talán ennyiből is látszik, hogy az Altatódal végtelenül őszinte képet fest témájáról, az anyaságról. Nem vonja kétségbe, hogy ez a világ egyik legcsodálatosabb dolga – ugyanakkor tanulsága szerint mindez egy olyan csoda, amihez fel kell nőni. A helyzethez hasonlóan a szereplők sincsenek idealizálva. Mikor Amaia hazatér a kórházból, lakásában ott várják szülei is, akik azért érkeztek, hogy mellette álljanak az első, nehéz napokban. Édesanyja, Begoña azonban mindentudásával először inkább felbosszantja, mint segíti őt. Mikor Amaia hazatér a szülői házba, édesanyja keresetlen őszinteséggel hívja fel a figyelmet: ők elszoktak már az állandó sírástól és attól, hogy egy gyerek mellett képtelenség végigaludni az éjszakát. Hamarosan azonban rendeződnek a viszonyok, és mindenki megtalálja helyét az újdonsült helyzetben. Amaia feladata nemcsak az, hogy gyerekére kell vigyáznia, de idősödő szülei is egyre több támogatást igényelnek. Szép lassan nemcsak felnő mindehhez, de megtanulja értékelni is új helyzetét.

„Kétségtelenül az elmúlt évek legjobb spanyol debütálása” – nyilatkozta Pedro Almadóvar a filmről,

külön kiemelve a női szerep családon belüli ábrázolását, amely nemcsak őszinte, de érzelgősségtől mentes és a humor sem áll távol tőle. A spanyol film legendája, a Mindent anyámról és a Fájdalom és dicsőség rendezője emellett méltatta az Altatódalban látható színészi játékot is – természetesen joggal. A főszerepet alakító Laia Costát az itthon is bemutatott zseniális, vágások nélküli drámával, a 2015-ös Victoriával ismerte meg a világ. Ahhoz hasonlóan ezúttal is elbűvölő, játéka azonban most még összetettebb. A szülői szerep mellett egyszerre jeleníti meg az egyre inkább sarokba szoruló feleséget, miközben szülei árnyékában gyermeki énje is előtör. Mindezek mellett ott van benne az anyaság fájdalmas beletörődése is, ami az örömök mellett számtalan lemondással és áldozattal is jár. Az édesanyját alakító Susi Sánchezt Almadóvar-filmekből ismerhetjük; figuráját fokozatosan zárjuk a szívünkbe, amint keménykezű, szigorú anyából átalakul segítségre szoruló, méltóságteljes idős emberré.

Az Altatódal visszafogott, szentimentalizmustól és túlzott drámaiságtól mentes film, amely minden elemében valódinak érződik – épp ezért hatásos.

A szeptemberi mozidömpingben ugyan radar alatt maradt, ám nemrég felkerült az HBO Go felületére, és a Cinemax 2 is műsorára tűzte.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.