Az anyaság fájdalmas út a felnőtté válás felé

Mikrofilm

Az Altatódal egyszerű, csendes és sallangmentes film. Pedro Almodóvar szerint az elmúlt évek legerősebb spanyol rendezői debütálása.

Még szeptember közepén a magyar mozikba érkezett egy spanyol dráma, ami nem keltett nálunk túl nagy figyelmet. A nézettségi listákat ekkor épp a Szeánsz Velencében, Az apáca 2 és a Miután annyi minden történt című film uralta. Pedig Alauda Ruiz de Azúa rendezői bemutatkozása megért volna egy misét. Az Altatódal bemutatója az idei Berlini Filmfesztiválon volt, ahol a Panorama szekcióban láthatta a közönség, a spanyol Oscarnak tartott Goya Awardon pedig 11 díjra jelölték, melyből hármat el is hozott: Ruiz de Azúa a legjobb új rendező, Laia Costa a legjobb színésznő, míg Susi Sánchez a legjobb női mellékszereplő lett.

Az Altatódal főhőse Amaia (Laia Costa), aki frissen vált édesanyává. Az ilyenkor szokásos örömteli hangulat helyett viszont elgyötörve, végtelenül fáradtan és összetörve érkezik haza csecsemőjével a kórházból. Férje, a színész Javi bár jószándékú és igyekszik, valójában képtelen felnőni ahhoz a feladathoz, amit az apaság jelent számára. Az, hogy a házaspár életét hogyan változtatja meg a gyermek érkezése, ugyancsak fájdalmasan valóságosnak hat. Amaiának minden igyekezete ellenére fel kell adnia karrierjét, hiszen még távmunkában is képtelen bármiféle feladatot elvégezni, nincs ugyanis egyetlen szabad perce sem; amikor a baba épp nem eszik, sír vagy alszik, akkor ő dől ki a fáradtságtól. Javi ellenben rövid gondolkodás után úgy dönt, el kell fogadnia egy soha vissza nem térő ajánlatot, így Amaia hamar magára marad a feladatokkal. Azaz csak maradna: úgy határoz ugyanis, hogy szülői segítséget kér.

Talán ennyiből is látszik, hogy az Altatódal végtelenül őszinte képet fest témájáról, az anyaságról. Nem vonja kétségbe, hogy ez a világ egyik legcsodálatosabb dolga – ugyanakkor tanulsága szerint mindez egy olyan csoda, amihez fel kell nőni. A helyzethez hasonlóan a szereplők sincsenek idealizálva. Mikor Amaia hazatér a kórházból, lakásában ott várják szülei is, akik azért érkeztek, hogy mellette álljanak az első, nehéz napokban. Édesanyja, Begoña azonban mindentudásával először inkább felbosszantja, mint segíti őt. Mikor Amaia hazatér a szülői házba, édesanyja keresetlen őszinteséggel hívja fel a figyelmet: ők elszoktak már az állandó sírástól és attól, hogy egy gyerek mellett képtelenség végigaludni az éjszakát. Hamarosan azonban rendeződnek a viszonyok, és mindenki megtalálja helyét az újdonsült helyzetben. Amaia feladata nemcsak az, hogy gyerekére kell vigyáznia, de idősödő szülei is egyre több támogatást igényelnek. Szép lassan nemcsak felnő mindehhez, de megtanulja értékelni is új helyzetét.

„Kétségtelenül az elmúlt évek legjobb spanyol debütálása” – nyilatkozta Pedro Almadóvar a filmről,

külön kiemelve a női szerep családon belüli ábrázolását, amely nemcsak őszinte, de érzelgősségtől mentes és a humor sem áll távol tőle. A spanyol film legendája, a Mindent anyámról és a Fájdalom és dicsőség rendezője emellett méltatta az Altatódalban látható színészi játékot is – természetesen joggal. A főszerepet alakító Laia Costát az itthon is bemutatott zseniális, vágások nélküli drámával, a 2015-ös Victoriával ismerte meg a világ. Ahhoz hasonlóan ezúttal is elbűvölő, játéka azonban most még összetettebb. A szülői szerep mellett egyszerre jeleníti meg az egyre inkább sarokba szoruló feleséget, miközben szülei árnyékában gyermeki énje is előtör. Mindezek mellett ott van benne az anyaság fájdalmas beletörődése is, ami az örömök mellett számtalan lemondással és áldozattal is jár. Az édesanyját alakító Susi Sánchezt Almadóvar-filmekből ismerhetjük; figuráját fokozatosan zárjuk a szívünkbe, amint keménykezű, szigorú anyából átalakul segítségre szoruló, méltóságteljes idős emberré.

Az Altatódal visszafogott, szentimentalizmustól és túlzott drámaiságtól mentes film, amely minden elemében valódinak érződik – épp ezért hatásos.

A szeptemberi mozidömpingben ugyan radar alatt maradt, ám nemrég felkerült az HBO Go felületére, és a Cinemax 2 is műsorára tűzte.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.