Az anyaság fájdalmas út a felnőtté válás felé

Mikrofilm

Az Altatódal egyszerű, csendes és sallangmentes film. Pedro Almodóvar szerint az elmúlt évek legerősebb spanyol rendezői debütálása.

Még szeptember közepén a magyar mozikba érkezett egy spanyol dráma, ami nem keltett nálunk túl nagy figyelmet. A nézettségi listákat ekkor épp a Szeánsz Velencében, Az apáca 2 és a Miután annyi minden történt című film uralta. Pedig Alauda Ruiz de Azúa rendezői bemutatkozása megért volna egy misét. Az Altatódal bemutatója az idei Berlini Filmfesztiválon volt, ahol a Panorama szekcióban láthatta a közönség, a spanyol Oscarnak tartott Goya Awardon pedig 11 díjra jelölték, melyből hármat el is hozott: Ruiz de Azúa a legjobb új rendező, Laia Costa a legjobb színésznő, míg Susi Sánchez a legjobb női mellékszereplő lett.

Az Altatódal főhőse Amaia (Laia Costa), aki frissen vált édesanyává. Az ilyenkor szokásos örömteli hangulat helyett viszont elgyötörve, végtelenül fáradtan és összetörve érkezik haza csecsemőjével a kórházból. Férje, a színész Javi bár jószándékú és igyekszik, valójában képtelen felnőni ahhoz a feladathoz, amit az apaság jelent számára. Az, hogy a házaspár életét hogyan változtatja meg a gyermek érkezése, ugyancsak fájdalmasan valóságosnak hat. Amaiának minden igyekezete ellenére fel kell adnia karrierjét, hiszen még távmunkában is képtelen bármiféle feladatot elvégezni, nincs ugyanis egyetlen szabad perce sem; amikor a baba épp nem eszik, sír vagy alszik, akkor ő dől ki a fáradtságtól. Javi ellenben rövid gondolkodás után úgy dönt, el kell fogadnia egy soha vissza nem térő ajánlatot, így Amaia hamar magára marad a feladatokkal. Azaz csak maradna: úgy határoz ugyanis, hogy szülői segítséget kér.

Talán ennyiből is látszik, hogy az Altatódal végtelenül őszinte képet fest témájáról, az anyaságról. Nem vonja kétségbe, hogy ez a világ egyik legcsodálatosabb dolga – ugyanakkor tanulsága szerint mindez egy olyan csoda, amihez fel kell nőni. A helyzethez hasonlóan a szereplők sincsenek idealizálva. Mikor Amaia hazatér a kórházból, lakásában ott várják szülei is, akik azért érkeztek, hogy mellette álljanak az első, nehéz napokban. Édesanyja, Begoña azonban mindentudásával először inkább felbosszantja, mint segíti őt. Mikor Amaia hazatér a szülői házba, édesanyja keresetlen őszinteséggel hívja fel a figyelmet: ők elszoktak már az állandó sírástól és attól, hogy egy gyerek mellett képtelenség végigaludni az éjszakát. Hamarosan azonban rendeződnek a viszonyok, és mindenki megtalálja helyét az újdonsült helyzetben. Amaia feladata nemcsak az, hogy gyerekére kell vigyáznia, de idősödő szülei is egyre több támogatást igényelnek. Szép lassan nemcsak felnő mindehhez, de megtanulja értékelni is új helyzetét.

„Kétségtelenül az elmúlt évek legjobb spanyol debütálása” – nyilatkozta Pedro Almadóvar a filmről,

külön kiemelve a női szerep családon belüli ábrázolását, amely nemcsak őszinte, de érzelgősségtől mentes és a humor sem áll távol tőle. A spanyol film legendája, a Mindent anyámról és a Fájdalom és dicsőség rendezője emellett méltatta az Altatódalban látható színészi játékot is – természetesen joggal. A főszerepet alakító Laia Costát az itthon is bemutatott zseniális, vágások nélküli drámával, a 2015-ös Victoriával ismerte meg a világ. Ahhoz hasonlóan ezúttal is elbűvölő, játéka azonban most még összetettebb. A szülői szerep mellett egyszerre jeleníti meg az egyre inkább sarokba szoruló feleséget, miközben szülei árnyékában gyermeki énje is előtör. Mindezek mellett ott van benne az anyaság fájdalmas beletörődése is, ami az örömök mellett számtalan lemondással és áldozattal is jár. Az édesanyját alakító Susi Sánchezt Almadóvar-filmekből ismerhetjük; figuráját fokozatosan zárjuk a szívünkbe, amint keménykezű, szigorú anyából átalakul segítségre szoruló, méltóságteljes idős emberré.

Az Altatódal visszafogott, szentimentalizmustól és túlzott drámaiságtól mentes film, amely minden elemében valódinak érződik – épp ezért hatásos.

A szeptemberi mozidömpingben ugyan radar alatt maradt, ám nemrég felkerült az HBO Go felületére, és a Cinemax 2 is műsorára tűzte.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódásról és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Már több mint 240 iskolában van bombariadó országszerte

  • narancs.hu

Budapesten és vidéken is több iskola kapott fenyegető emailt csütörtök reggel. A rendőrség átvizsgálja az érintett iskolákat, az oktatás folytatásáról, illetve a tanulók hazaküldéséről az intézmények saját hatáskörben döntenek.

Mint a moziban

Fene se gondolta volna néhány hete, hogy az egyik központi kérdésünk idén januárban az lesz, hogy melyik magyar filmet hány százezren látták a mozikban. Dúl a számháború, ki ide, ki oda sorol ilyen-olyan mozgóképeket, de hogy a magyar film nyer-e a végén, az erősen kérdéses továbbra is.

Talaj

Thomas érzékeny kisfiú, nem kamaszodik még, mint az első szőrszálak megjelenésére türelmetlenül várakozó bátyjai. Velük nem akar játszani, inkább az udvaron egy ki tudja, eredetileg milyen célt szolgáló ládában keres menedéket, s annak résein át figyeli a felnőtteket, szülei élénk társasági életét, vagy kedvenc képregényét lapozgatván a szintén még gyerek (bár történetesen lány) főszereplő helyébe képzeli magát, és sötét ügyekben mesterkedő bűnözőkkel küzd meg.

Felszentelt anyagpazarlás

Ha a művészet halhatatlan, halandó-e a művész? Tóth László (fiktív) magyar építész szerint láthatóan nem. Elüldözhetik itthonról a zsidósága miatt, és megmaradt szabadságát is elvehetik az új hazában, elszakíthatják a feleségétől, eltörhetik az orrát, ő akkor sem inog meg. Hiszen tudja, hogyha őt talán igen, az épületeit nincs olyan vihar, mely megtépázhatná.

Zöld és fekete

A többszörös hozzáférhetetlenség határozza meg Nanna Frank Møller és Zlatko Pranjić frusztráló dokumentumfilmjét. Első ránézésre a téma filmes-antropológiai eszközökkel könnyedén megragadhatónak tetszik. Zenica egy Szarajevótól nem messze lévő kisebbecske város, amelynek határában a világ egyik legnagyobb acélgyárának, az ArcelorMittalnak a kokszolóüzeme terpeszkedik.

Törvénytelen gyermekek

Otylia már várandós, amikor vőlegénye az esküvő előtt elhagyja, így lánya, Rozela házasságon kívül születik. Később Rozela is egyedül neveli majd saját gyermekeit. A három nővér, Gerta, Truda és Ilda egy észak-lengyelországi, kasubföldi faluban élnek anyjukkal, az asszony által épített házban.

Átverés, csalás, plágium

Az utazó kiállítást először 2020-ban Brüsszelben, az Európai Történelem Házában rendezték meg; a magyarországi az anyag harmadik, aktualizált állomása. Az eredetileg Fake or Real címen bemutatott kiállítás arra vállalkozik, hogy „féligazságok és puszta kitalációk útvesztőjében” megmutassa, feltárja a tényeket, az igazságot, amihez „követni kell a fonalat a labirintus közepéig”. A kiállítás installálása is követi a labirintuseffektust, de logikusan és érthetően.