Olyan közel engedett egy pszichopata fotóriporterhez, aki mindenféle gátlás nélkül örökítette meg és tette pénzzé gyilkosságok és balesetek áldozatainak képmásait, hogy szinte hányingere támadt a nézőnek. A kérdés akkor is az volt, hogy megengedett-e mások szenvedéséből profitálni. Gilroy ott az újságírást (illetve annak egy elfajzott változatát) vette szemügyre, míg a Velvet Buzzsaw című műfaji torzszülöttben ugyanezt a kérdést a kortárs művészet irányából közelíti meg.
Kalauzunk a lefelé tartó spirálban ezúttal a Los Angeles-i műkritikus, Morf (ismét az éhes tekintetű Jake Gyllenhaal játssza). Ő maga is elég visszataszító (mint Gilroy hősei általában), de legalább van szakmai integritása; rajta keresztül megismerjük a város még ellenszenvesebb művészi elitjét (kiégett festők, akiket egyedül az alkoholizmusuk tesz érdekessé, hajléktalan csodagyerekből elkényeztetett galériaüdvöskévé torzított graffitiművész, ilyenek). Mind közül a legundorítóbbak persze a pénzéhes galériatulajdonosok, akik ölnének is akár a legfrissebb, legjobban eladható tehetségekért.
Rhodora Haze, a punkzenészből lett galériahiéna (Rene Russo látható élvezettel kelti életre az elrajzolt, karikatúrává facsart alakot), aki egy elnyomott pártfogoltján keresztül egy titkos zsenire bukkan. A magányosan élő, szegény öregúr, Vetril Dease (Gilroynak remek érzéke van a névadáshoz) megszállottan gyártotta a bizarr, felkavaró és erőszakos témájú festményeket, amelyek szinte megbabonázzák nézőjüket. Végakaratában a műveit megsemmisítésre ítélte, aminek maga kezdett neki, de a halála sajnos közbeszólt. A profitot hajszoló művészeti elit persze mit sem törődik ezzel, azonnal adni-venni kezdik a képeit. Ám aki hasznot húz művészetéből, hamarosan groteszk, gyomorforgató halált hal…
Gilroy meglehetősen bumfordi modorban tálalja a kortárs művészeti szcénával kapcsolatos fenntartásait, szatírája (és művészetelméleti eszmefuttatása) sokkal kevésbé elegáns, mit az Éjjeli féregben. Két világos megközelítés csap össze: „mi a művészet értelme, ha senki sem látja?”, mellyel szemben áll az alkotás mint egyéni örömszerzés/önkifejezés/meg nem alkuvás, amihez felesleges a közönség (ezt fejezi ki a film enigmatikus zárójelenete John Malkovichcsal, melyet érdemes kivárni).
Ami például A négyzetben elegáns, aprólékosan felépített szatíra volt, az itt egy installációnak nézett hulla – nagyjából ennyi a véleménye Gilroynak a kortárs művészetről. Meg persze a kapzsiság, és hogy szégyentelenül gazdag emberek túlárazott, furcsa kinézetű dolgokat vásárolnak úri jó dolgukban, huncutság gyanánt. Vannak ötletcsírái azzal kapcsolatban is, hogy mi történik az underground művészettel, ha múzeumi kontextusba kerül, elveszíti-e az élét (természetesen igen), de ezeket nem bontja ki, helyette a kezdettől építgetett szatírát oltja bizarr, harsány horrorba.
A műtárgyak okozta egyre sokasodó halálesetek szándékoltan röhejesek és teátrálisan eltúlzottak (mint például Peter Strickland In Fabric c. neogiallójában), és bár önmagukban szórakoztatóak, nehezen illeszkednek az LA művészvilágáról felvázolt tablóba.
Vetril Dease élete és munkássága külön filmet érdemelne (Gilroy alaposan felépíti a művész világát – a naiv, vérrel festett képek valóban hipnotikusak), de nem jut elegendő idő a kibontakozásra. Gilroy hol azt várja, hogy nevessünk, hol azt, hogy rettegjünk, hol pedig azt, hogy olyan etikai dilemmákon rágódjunk, miszerint helyénvaló-e a szenvedésből profitálni, vagy megtagadni egy alkotó utolsó kívánságát. A Velvet Buzzsaw annyiféle érzetet szeretne kiváltani, hogy a néző a végére már egészen összezavarodik. A négyzet sokkal következetesebben és elegánsabban építette fel a maga szatíráját, a Ruben Brandt, a gyűjtő pedig sötétebb és felkavaróbb pszichológiai profilt rajzolt a műértőkről. Ezekkel szemben Gilroy filmje látványosan alulmarad, de végül így is egy különös, egyenetlen, de nem érdektelen torzszülött.
Elérhető a Netflixen
