És vajon mindegyikben Salma Hayek és Owen Wilson ripacskodik? Mike Cahill filmje csak az első kérdést boncolgatja, ám azt alaposan. Harmadik, két világban játszódó, egysíkú művész sci-fijében egy szürkébbnél is szürkébb létezés áll szemben egy luxusélettel, amelyben a boldogsághoz medence is jár. A sivár verzióban hősünk (Wilson) elmélázó „hivatali patkányként” szürkül hozzá a tapétához, mígnem egy lefejelt asztal (nem ő fejeli le) és egy hajléktalant játszó színészre hasonlító nőalak (Hayek) rá nem ébresztik, hogy amit ő valóságnak vél, az puszta szimuláció. Bizonyos kristályok felszippantása után pedig vár rá egy napfényes lét, amelyben – nem vicc – Slavoj Žižek hologramként magyaráz a pokolról, és feltűnik a leghíresebb csokornyakkendős tudománynépszerűsítő, Bill Nye is. És van ugye medence, amelynek partján Salma Hayek, immár hajléktalan gúnyáját levetve decens tudósként és örök lelki társként néz mélyen a szemünkbe.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
