Tolvajtól lopni nem bűn; csak annyit végy el, amennyire szükséged van – szólnak a betyárbecsület előírásai. Mi is csak bólogatunk, amikor az ágrólszakadt kisfiú ételt lop a szupermarketből, sőt, még az őt betanító apa irányába is megenyhülünk, amikor látjuk, hogy legalább megpróbál dolgozni. De hol a határ, ahol a csíny bűnné változik? És mi kell ahhoz, hogy valaki elveszítse szimpátiánkat? Valami ilyesmit fejteget a Bolti tolvajok, hogy végül ettől sokkal messzebb jusson.
Oszamu és családja lopásokból és ügyeskedésből tartja fenn magát – szegényesen, egy kalyibába zsúfolva élnek, de láthatóan boldogok. Egyik este egy magányos kislányba botlanak, aki a dermesztő hideg ellenére az erkélyen bujdosik. Hazaviszik, vacsorát adnak neki és befogadják, hiszen ahol öt embernek van hely, ott elfér egy hatodik is. Hétköznapi képekben bomlik ki a család élete, ahol a mérhetetlen szegénység csak háttér; bármi történik velük, az valahogy mindig egy életigenlő mosolyban vagy egy ölelésben végződik – és mindez még csak művinek sem hat. Ez a feelgood dramedy aztán szinte észrevétlenül megy át kőkemény drámába. A sampon-, csipsz- és ruhalopást felváltják a kevésbé látványos, de egyre nagyobb stiklik, a családtagok pedig lassan a saját maguk által felállított szabályokat sem tartják tiszteletben.
Koreeda Hirokazu érzékenyen építi fel és szépen vezeti végig a filmen tolvajmetaforáját, és szerencsére az erkölcscsősz címére sem pályázik. A valóságban nincsenek ugyanis ökölszabályok és általános tanulságok.
Forgalmazza a Cirko Film
