Mi a szerelem? Na és a sors? Vagy épp a végzet? Fogós, de talán nem is létező kérdésekre keressük a válaszokat. Viszont kiváló keretet biztosítanak egy érzelmes történetnek, amely már az első jelenetében relativitásról, időtükrözésről és déjà vu-ről mesél.
A szerelem és az idő kapcsolatával rendszerint úgy találkozhatni a vásznon, hogy valaki épp földöntúli boldogságban leledzik vagy épp annyira lent van, hogy nem is látszik előtte az alagút vége. Az előbbibe is belekukkanthatunk néhány rövid jelenet erejéig, ám Mariko Minoguchi mozija romantikus drámaként inkább az utóbbi léthelyzetre koncentrál.
Nora és Aron egy esős napon találkoznak a metróállomáson – a véletlenből szerelem lesz, az a kedves, csacska fajta, amelyet a szülőkkel találkozás, a részeg együtt hányás és az apró figyelmességek emelnek éteri magasságokba. Így fáj ugyanis igazán, amikor mindez tragédiába torkollik: egy bankrablás során ugyanis egy szerencsétlen baleset következtében a férfi meghal. A nőt a fájdalom egy másik, ugyancsak drámai sorsú férfi karjaiba űzi: Natan kislányának életmentő műtétre van szüksége, nincs rá pénz.
A meglehetősen egyszerű és sokszor látott sztorit a film először az idősíkokat megtörve összegubancolja, majd a fenti kérdőjelekből dramaturgiai fordulatot kreálva igyekszik úgy prezentálni az egészet, hogy elhiggyük: minden mindennel összefügg. A nagy kép megrajzolása közben viszont nem marad elég idő a figurákra, mindenki marad, aki volt már az első jelenetekben, amikor egyikük szép, szerelmes leányzóként, a másik pedig balhés, ám jószívű férfiúként tűnt fel.
