Édgar Ramírez: "Mire kiértünk a fesztiválpalotából, már várt minket Carlos nyílt levele"

Mikrofilm

Volt már Carlos, a sakál, Arész, az isten, Versace, a divattervező és Simón Bolívar is. Most épp New York-i zsaru a Tudhattad volna című HBO-s sorozatban. A venezuelai színészt Zoomon kérdezhettük.

Magyar Narancs: Az újságíró múltja jól jött, amikor rákészült a nyomozót szerepére?

Édgar Ramírez: Az, hogy magam is oknyomozó újságíróként kezdtem, kellő közelségbe hozta ezt a figurát. Azt hiszem, rendőrt most játszom először. Állandóan kérdez, a folyamatos gyanakvás a munkaeszköze. Az én igazságom nem biztos, hogy a te igazságod is, sőt, minden valószínűség szerint nem az – ezzel egy zsarunak, egy újságírónak és egy színésznek ugyanúgy tisztában kell lennie. Újságíró módon közelítek minden eljátszandó alakhoz, különösen, ha valós személyről van szó. Így jártam el, amikor a bokszoló Roberto Duránt, Versacét vagy éppenséggel Carlost játszottam. Ilyenkor nemcsak az elérhető publikus információkat igyekszem a lehető legnagyobb mennyiségben begyűjteni, de mindig megpróbálok kapcsolatba lépni a hozzájuk közel álló emberekkel is. Egykori munkatársakkal, családtagokkal, vagy akikhez másféle személyes viszony fűzte őket.

false

 

Fotó: HBO

MN: Színészként és újságíróként mi volt a legrizikósabb projektje?

ÉR: Amikor eljátszottam Carlost (Olivier Assayas 2010-es minisorozatában – K. G.), az sok szempontból kockázatos vállalkozás volt. Mégiscsak egy élő, börtönbüntetését töltő terroristát alakítottam. A sorozat összes többi szereplőjét is valós alakok ihlették. A legtöbbjük a mai napig itt van velünk, jobb-rosszabb szándékokkal közlekednek a földi életben. Mindehhez hozzátartozik az a politikai helyzet is, ami a hazámat jellemezte, amikor a Carlost bemutatták. Chávez elnök még életben volt. És nemcsak hogy azt állította magáról, hogy micsoda nagy rajongója Carlosnak, hanem azt is, hogy megpróbálta elintézni, adják ki Venezuelának. Ebben a meglehetősen trükkös helyzetben játszottam el Carlost. A premier Cannes-ban volt. A sorozat majdnem hat órás: lemegy az első három óra, szünet, majd jön a maradék két és fél. Mire kiértünk a fesztiválpalotából, már várt minket Carlos nyílt levele. Ha jól emlékszem, a Le Figaróban jelent meg. Személyesen nekem címezte. Olyasmikkel gyanúsított, hogy az imperialisták szekerét tolom. Kijátszotta azt is, hogy ugyanaz a vezetéknevünk, noha a Ramírez körülbelül olyan gyakori, mint a Smith Amerikában. De Carlosnak kapóra jött, úgy állította be, mintha rokonságban állnánk. Mintha elárultam volna a Ramírez nevet, a Ramírezek becsületét. Egyszóval egy rendkívül manipulatív levél volt. Nem ma történt, fiatalabb voltam akkor, rendesen beütött.

MN: Miért?

ER: Annak azért van hatása, ha valaki, aki Oszáma bin Láden után a világ leghírhedtebb terroristájának számít, személyesen neked címezi a levelét, és mindenféle nonszensszel meggyanúsít. De hát ezt csinálják a terroristák. Szükségük van a félelemre, és ehhez szükségük van színpadra is. Ül a cellájában ez az alak és azon dolgozik órák hosszat, hogy megalkossa a világnak szánt üzenetét, és aztán a megfelelő pillanatban lecsapjon vele. Nyilván az volt e mögött, hogy részt akart venni a filmben és egészen biztosan pénzt is akart.

MN: Egy tévésorozat mennyiben igényel más felkészülést színészként, mint egy mozifilm?

ER: Több időd van kidolgozni a figurát. Ennyi. Elég szerencsésnek mondhatom magam a sorozatokkal. A Carlos volt az első minisorozatom, a másodikban Versacét játszottam, és most a Tudhattad volna. Az én szememben ezek hosszú mozifilmek. Egy hatórás film.

MN: A nemrég kiosztott Emmy-díjak (az amerikai tévés produkciók egyik legrangosabb díja – K. G.) kapcsán sok szó esett a latínók filmes reprezentációjáról. Főleg arról, hogy még mindig milyen nagy hiányosságok vannak e téren. A Tudhattad volna két főbb latínó szereplőt tud felmutatni…

ER: Ismael Cruz Córdova a másik. Mi vagyunk a legnagyobb kisebbség Amerikában, részei vagyunk a történeteknek és a mindennapi életnek is. Ez Hollywood, az amerikai média számára is szempont. Mi vagyunk, akik a történeteket írják, vagy a barátai azoknak, akik a történeteket írják. Letagadhatatlan demográfiai tényezők vagyunk. Nem hiszem, hogy valami egzotikus jelenség lenne, ha feltűnik egy latínó szereplő az amerikai médiában, de nem csak az a természetes fejlődési folyamat része, hogy egyre több ilyet láthatunk, hanem az is, hogy nem a szokásos sztereotip szerepekben láthatjuk őket. Egy etnikai, vallási vagy kulturális csoport önmagában persze még nem sztereotípia, csak a lapos, egysíkú figurák azok. Ezek ellen harcolnunk kell. Sokszor megkérdezték már tőlem, nem félek-e attól, hogy beskatulyáznak a latínó skatulyába. Azt szoktam erre mondani: miért, szerintetek Írországból származom?

A Tudhattad volna elérhető az HBO-n és az HBO GO-n.

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.