Hogy Jack London ráismerne-e önéletrajzi regényére a Martin Eden új feldolgozásában – erre csak egy határozott talánnal felelhetünk. Mindenesetre az erős nápolyi napsütésbe és mindenféle mediterrán fénytörésbe helyezett keserű felemelkedéstörténet egy egészen ritka dologra enged következtetni: mintha az alkotókat nemcsak merész gondolatokra sarkallta volna egy klasszikus, de az eszközeik is megvoltak hozzá, hogy díszes képeskönyv helyett egy saját világot húzzanak fel a veretes mű alapjaira. E végig Nápolyban gyökerező, de az időben nagyvonalúan csúszkáló világban Martin Eden mélyről jövő tanulatlan matróz, aki kiküzdi magának az irodalmi celebséget, de nyugta nincsen, beérkezettként a beérkezettek képébe nevet, megzavarja a polgári szalonok udvarias csendjét, és miközben egyre dühödtebben leplezi le a desszert és kávé közé eső képmutatást, maga is mind megcsömörlöttebben mozog szép új státusa díszes termeiben. Mivel ez egy filmes filmje, Pietro Marcello nem csak átzavarja hősét a 100 méteres síkkiábrándultság közismert távján. Jack London története szinte magától működik, Marcello tehát biztos talajról rugaszkodik el, amikor rájön a lírázás, és milyen jó, hogy rájön: költői összevisszaságban keveri képeit, archívat a műarchívval, roncsoltat a roncsolatlannal, komoly és könnyed zenékkel jön, mint rendes arthouse dj. Elmegy a giccsig és vissza, kicsit belehal a komolyságba, aztán mégse. És mindehhez van egy olyan arca és termete – a főszereplő Luca Marinellié –, mely végig bírja a művészi strapát.
Forgalmazza a Cirko Film
