Ha egy alműfaj filmjeinek mennyisége elér egy kritikus tömeget, szinte elkerülhetetlen a szabályok felrúgása vagy átalakítása. Ez történt az inváziós sci-fikkel is, aminek hála olyan meghökkentő munkák születtek, mint a vígjátékkal kacérkodó Idegen arcok, a szociodrámával oltott District 9 vagy a kamaradrámával eljátszadozó 10 Cloverfield Lane.
Robert Wyatt, A majmok bolygója: Lázadás rendezője is hasonló műfajhajlítgatásra szánta el magát, helyenként egészen izgalmas pillanatokat produkálva, de leginkább csak kihagyott ziccerekkel. Az Elrabolt világban sem a Földet leigázó és elnyomó rezsimet kiépítő idegenek a lényegesek (lehetnének zombik, gyarmatosítók vagy egy szélsőséges párt tagjai is), hanem a diktatúrában élni kénytelen emberek. A megalkuvók, a kollaboránsok és a lázadók. A film három utat tár elénk, melyekről lassan derül ki, hogy mind az ellenállás eltérő formái: megismerjük a partizánok vezérét, az öccsét, aki sokáig vonakodik csatlakozni a lázadókhoz, meg egy magas rangú rendőrt, aki hamarosan rendőrkapitány lehet. Az ötlet remek volna, ha a rendező nem tartaná erőszakkal távol tőlünk a szereplőket: nemcsak a lényeket, hanem az érzelmi bevonásunkért versengő emberi alakokat is homály fedi. Gyakran megesik, hogy hosszú időre magára hagyunk egy központi szereplőt, hogy egy minden előzmény nélkül bevezetett mellékalakot kövessünk, miközben sűrű logikai bakikkal tarkítva, egyenetlen ritmusban bontakozik ki a nagy összeesküvés, mely a vége főcím alatt, a néző elől elrejtve dönti meg az idegenek földi uralmát.
Forgalmazza az InterCom
