Magyar Narancs: Német–magyar szakra és filmelméletre jártál a bölcsészkaron, aztán újságíró-iskolát végeztél és filmkritikát írtál. Melyik játszott nagyobb szerepet abban, hogy végül filmezni kezdj?
Nagy Borbála: Vannak mondatok, amiket az ember folyamatosan hall a szüleitől. Nekem az egyik ilyen az volt, hogy bármi lehetek, csak tanár ne. Nem azért, mert nem ez az egyik legszebb és legfontosabb foglalkozás a világon, hanem inkább a napi küzdelem és az elismerés, azon belül is az anyagi elismerés hiánya miatt. Így harmadéves bölcsészként, amikor rájöttem, hogy a legjobb úton haladok afelé, hogy tanár legyek, bepánikoltam, és felvételiztem filmszakra. Itt kezdődött minden, Pálos György mentorálása alatt. Hozzá jártam filmgyakorlatra, itt készültek az első kisfilmjeim, elsősorban komédiák. Épp a gazdasági krízis éveiben diplomáztam, pályakezdőként úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Három diplomával a kezemben először egy call centerben kezdtem el dolgozni. A németnyelv-tudásom segített ezekben a nehéz években. Párhuzamosan igyekeztem másfelé is mozogni: könyveket fordítottam, elvégeztem egy újságíróképzést, saját filmblogot indítottam, és kétszer is részt vettem a Filmtett táborban: első alkalommal forgatókönyvíróként, másodszorra rendezőként. Épp Erdélyben voltam a Filmtett-tel, amikor kiderült, hogy elfogadták a pályázatomat egy rostocki filmfesztiválra, ahova kilenc hónapra jelentkeztem szervezőnek. Emlékszem, Sepsibesenyőn annyira rossz volt az internet, hogy nem tudtam megnyitni az e-mailt, így csak a tárgyból következtettem arra, hogy sikerült. És elvállaltam. Azzal a hátsó szándékkal, hogy ha már ott vagyok, jelentkezek a berlini filmakadémiára, a DFFB-re.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
