Úgy hömpölyög a szemét, mintha csak egy medréből kilépő folyó volna

  • Gera Márton
  • 2017. november 18.

Mikrofilm

A rohamosan fejlődő Kína alulnézetből nagyon szomorú képet nyújt. Holnap a Verzión!

Kisgyerekek turkálnak a szemét között, majd egyszer csak egy Angry Birds-figurára akadnak, amiről ők persze nem tudják, hogy micsoda, de felcsillan a szemük, rögtön elkezdik nézegetni. A háttérben folyik a munka, Kun dobálja be a műanyag hulladékot egy gépbe, fél lábbal a szemétben tapicskol, pár perc múlva meg már azon bosszankodik, hogy sok pénz megy el az áramra, hiába dolgoznak fel elmondhatatlan mennyiségű szemetet, a bevétel így is alacsony.

Valahol Kínában vagyunk, nem a felhőkarcolók és a Hszi Csin-ping-plakátok között, hanem vidéken; ott, ahol a globalizáció leginkább abban érhető tetten, hogy ideérkezik a világ szemétmennyiségének jelentős része, így könnyen találni kidobott Barbie babát vagy félig használt krémet. Nagy hajókkal hozzák a szemetet, aztán gyakran cipő nélküli, szakadt felsőben bicikliző férfiak visznek haza (pontosabban a feldolgozóműhelybe, ami az otthonuk) belőle annyit, amennyit csak tudnak, hogy feldolgozzák a kis gépükkel. Hogy legyen valami pénz, ami talán elég Yi-Jie beiskolázásához, vagy ahhoz, hogy a fiú elvigye az anyukát a Mao-mauzóleumba, ahol úgy tud imádkozni, ahogy mindig is szeretett volna.

false

 

Jelenet a filmből

Jiu-Liang Wang a Plasztik Kínában olyan közel megy a nélkülözéshez, amennyire csak tud. Nem beszéltet, nem magyaráz, hanem egyszerűen odaviszi a kameráját, ahol a színes reklámújságban meglátott amerikai utazási ajánlat akkora boldogságot jelent, hogy innen, Európából nézve alig lehet felfogni. Odamegy, ahol egy-egy ásítás többet mond minden szónál, és ahol úgy hömpölyög a szemét, mintha csak egy medréből kilépő folyó volna.

A film egy pillanatra sem tűnik didaktikusnak, mert amit látunk, az a kínai lét a maga valójában, mindenféle szépítgetés vagy moralizálás nélkül: mosdás a lavórban, aggódó telefonálgatás az iskoláknak, hogy felveszik-e a gyereket, ki tudjuk-e fizetni a tandíjat.

IDFA 2016 | Trailer | Plastic China

https://www.idfa.nl/industry/film/plastic-china World premiere at IDFA 2016 Yi Jie and her family live next to a primitive recycling plant. Her world consists of mountains of plastic waste from Europe, the United States and Asia.

Plasztik Kína (Plastic China). Kínai dokumentumfilm, 82 perc, 2016. Vetíti: Kino, november 19. (vasárnap), 18.00 óra

Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet a Verzió Filmfesztivál ideje alatt is, mert mindennap új kritikával jelentkezünk.

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény: így konzerválja a romák kirekesztését a jogrend

A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok – írja Horváth Aladár.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.