Ilyen lenne Kőbánya–Kispest a Szovjetunióban

  • L.T.
  • 2017. november 19.

Mikrofilm

Szól a country Sztálin földjén, ezzel zár a Verzió!

Képzeljenek el egy középkorú asszonyságot, aki az állatorvosi rendelőben hangyairtót kér, majd amikor kiderül, hogy a szer csak szobai rovarok ellen hatásos, lemondóan legyint: „Nekem a kertbe kellene.” Magyarországon már az első kérdésnél elszakadna a cérna, de Grúziában, Tbiliszi-külsőn, egy koszos buszpályaudvar „állatpatikájában”, mi sem természetesebb: itt a tulaj ahelyett, hogy elküldené a francba a kuncsaftot, természetvédelmi, már-már filozofikus fejtegetésbe kezd a hangyák világban betöltött szerepéről.

false

Öt perc sem telt el Shorena Tevzadze Didube, végállomás című filmjéből, de nemcsak e párbeszédet, hanem a helyi énekmondó buszokról szóló countryballadáját is meghallgathattuk. Erőltetettnek tűnik? Elmondva mindenképpen, de a vásznon egyáltalán nem. Sőt annyira magától értetődő. Mert itt nem Tbiliszi a lényeg, még csak nem is Grúzia. Ez itt az ex-Szovjetunió, ahol semmi nem az, aminek mondják. Az „állatpatikus” valójában csótányirtó, a távolsági autóbusz-közlekedés meg azt jelenti, hogy mindenféle gyanús alakok Adenauer idejéből való kombi Mercedesekkel és Volkswagen mikrobuszokkal fuvaroznak el – kötelező alkut követően – számos utast az ország legeldugottabb helyeire is. A film címe is ez a Tbiliszi külvárosában lévő csomópont, ami olyan a grúzoknak, mint nekünk Kőbánya–Kispest: még kivisz a metró, de a továbbhaladás fakultatív.

A 34 éves grúz rendezőnő nem fejszékkel és puskákkal szerkeszti meg ennek a továbbhaladásnak csapásirányát, noha Didube a pokol előszobája is lehetne. Azonban Tevzadze első egész estés dokumentumfilmjében inkább a bölcsességre és az optimizmusra szavaz, mi pedig tátott szájjal bámulhatjuk, hogy ez a Bosch vásznára kívánkozó „színes kavalkád” hogyan áll össze rendszerré, mi több, működő rendszerré.

DIDUBE, THE LAST STOP

TRAILER Documentary film, 64 min. Director – Shorena Tevzadze

Noha amit látunk, a szovjet mennyek országának örökké nyitva tartó kapuja, irigyek legfeljebb a film szereplőinek sztoikus hozzáállásáért lehetünk. Itt még a reklamáció is mosolyba fullad, de nem a kamerának köszönhetően.

A filmnek mégsem a külső szemlélő számára őskáosszal felérő buszpályaudvar a „hőse”, hanem Niko, a grúz hangya, az állatpatika tulajdonosa, aki verseket ír, aki meghallgatja a törzsvendégek panaszát, miközben drogériája tulajdonképpen Harvey Keitel brooklyni trafikjának posztszovjet megfelelője. Az egészben az a legviccesebb, hogy Wayne Wang és Paul Auster filmje, Az egy füst alatt ezerszer valóságosabbnak tűnik a grúz valóságnál.

Didube, végállomás, grúz dokumentumfilm, 64 perc, 2017. Vetíti: Toldi, november 19. (vasárnap), 18.00 óra.

Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet a Verzió Filmfesztivál ideje alatt is, mert mindennap új kritikával jelentkezünk.

Figyelmébe ajánljuk

„A magyarok az internetre menekülnek a valóság elől”

  • Artner Sisso
Szokolai Róbert korábban ifjúsági szakszervezeti vezető volt, jelenleg az Eötvös10 Művelődési Ház kommunikációs vezetője. Arról kérdeztük, milyen lehetőségei vannak a fiataloknak ma Magyarországon, kire és mire számíthatnak, valamint hogyan használják az internetet, a közösségi médiát, és mire mennek vele.

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.