Ez lenne minden idők legjobb vígjátéksorozata?

Mikrofilm

Zabáljuk a vidéki karikatúra-sorozatokat, a Schitt’s Creek mégis szinte teljesen ismeretlen itthon. Dan és Eugene Levy showja a semmiből vált az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerévé, Emmy-győzelmeivel pedig történelmet írt. De tényleg ez a valaha látott legjobb tévés komédia?

Tavaly szeptemberben a 72. Emmy-díjátadón a Schitt’s Creek történelmet írt: 15 jelöléséből 9-et díjra váltott, ebből kettőt a „nagy” ceremónia előtti Creative Arts Emmy Awards-on , ezzel a kanadai show nemcsak megdöntötte az egyetlen este alatt legtöbb elismerést kapó komédia rekordját, de először fordult elő, hogy egy sorozat ugyanabban az évben mind a négy színészkategóriában is győzedelmeskedjen. Férfiaknál a főszereplők között Eugene Levy, a mellékszereplőknél, Dan Levy, nőknél ugyanígy Catherine O’Hara és Annie Murphy lett a legjobb. Hogy teljes legyen a tarolás, a sorozat megkapta a Legjobb komédia, a Legjobb rendezés és a Legjobb írás díját is.

A Schitt’s Creek diadala azért szólt különösen nagyot, mert látszólag a semmiből jött: egy évvel korábban az 5. évadáért jelölték először Emmyre – igaz, akkor rögtön négyre is –, azonban üres kézzel kellett távoznia, míg a befejező, hatodik évad szénné nyerte magát. 

Dan és Eugene Levy műsora igazi szimbolikus jelentőségű sikertörténet –

miközben nem több, mint egy kedves, lagymatag, fahumorú vígjáték.

Itthon tarolnak a vidéki életet parodizáló sorozatok: a Drága örökösök, a Mi kis falunk és társai nézettségi rekordokat döntögetnek, épp ezért furcsa, hogy a hasonló témájú Schitt’s Creek egyelőre szinte teljesen ismeretlen nálunk. Utóbbi humora persze épp az ellentéte a nálunk a tévét elárasztó harsány paraszt-karikatúrákénak, sikere azonban arról árulkodik, hogy a különböző társadalmi csoportok humoros egymásnak eresztése kortól és országtól függetlenül hálás téma. Amerikában a műfaj egyik legismertebb darabja az 1965-71 között futó Green Acres volt, melynek főszereplője Gábor Éva volt (Zsa Zsa testvére), aki többek között ezzel a szerepével érdemelt ki egy csillagot a hollywoodi Hírességek Sétányán.

Bár a Schitt’s Creek akár a Green Acres rebootjának is tekinthető, a sorozat ötlete mégsem innen ered. A legenda szerint Dan Levy a tengerentúlon is népszerű, gazdagokat bemutató realityket nézve gondolkodott el azon, hogyan viselkednének ezek az emberek vidéken, szerényebb körülmények között.

„A Kardashianok pénz nélkül is Kardashianok lennének?”

– tette fel magának az egymillió dolláros kérdést.

Dan Levy karrierjét a kanadai MTV műsorvezetőjeként kezdte, valamint szerepelt A Degrassi gimi című tini-limonádéban, alkotói tapasztalata azonban nem volt. Apja, Eugene Levy viszont igazi hollywoodi veteránnak számított: bár itthon legtöbben még mindig az Amerikai pite ciki apukájaként és borzalmas vígjátékok mellékszereplőjeként ismerik, Kanadában szkeccsműsorokban szerzett nevet magának, majd Christopher Guest kultikus komédiáinak (Guffmanre várva; Nem kutya; Egy húron; Oscar – vágy) író-főszereplőjeként szerzett szélesebb körben is ismertséget.

 
 
Twitter/Schitt's Creek  

Visszaemlékezése szerint fiához hasonlóan neki is volt egy ötlete – a feleségével beszélgettek arról, hogy csinálnának egy műsort, amelyben boomerek kénytelenek pénzügyi problémák miatt összeköltözni gyerekeikkel. A szitut egymás között „shit’s creek”-nek, azaz szarpataknak nevezték – ebből jött végül a sorozat neve is, amelyben a vidéki várost Schitt nevű alapítója után Schitt’s Creek-nek hívják. Igen, ezt csak máshogy írják, de pontosan úgy kell ejteni, mint a szarpatakot angolul. A poén elsőre nem nyerte el a csatornák tetszését, Levyék azonban ragaszkodtak hozzá – végül egy telefonkönyvvel sikerült meggyőzniük a fejeseket, amellyel bemutatták, hogy a Schitt egy nagyon is létező név.

A sorozat eredetéhez még egy sztori tartozik: eszerint Kim Basinger 1989-ben 20 millió dollárért vett egy kisvárost Georgiában. Ez ihlette az alapsztorit, amely szerint a kőgazdag Rose-család – ahol a családfő, Johnny egy videótéka-láncból szerzett vagyont, felesége, Moira pedig egy szebb napokat látott szappanoperasztár – egy üzlettársuk sikkasztása miatt minden pénzét elveszíti. Egyetlen tulajdonuk egy Schitt’s Creek nevű vidéki kisváros, amelyet Johnny évtizedekkel korábban viccből vásárolt fel fiának. A család kénytelen az Isten háta mögötti porfészek lepattant moteljébe költözni, megismerik a helyi viszonyokat és lakosokat, közbe pedig szép lassan ők is a közösség részévé válnak.

Az ötlettel Levyék végigjárták a teljes amerikai piacot, az olyan nagy presztízs-csatornákat, mint az HBO és a Showtime azonban nem érdekelte az ötlet. A főleg könnyed családi komédiákban utazó ABC viszont ráharapott, ahogy a kanadai CBC is – végül azért döntöttek az utóbbi mellett, mert előbbi állítólag kreatív értelemben rövid pórázon tartja az alkotókat.

Levyék amellett, hogy showrunnerek – sorozatos berkekben ez a műsorért felelős, legfőbb pozíció –, a férfi főszerepeket is magukra vállalták. Hogy teljes legyen a családi kör, Dan húgára, Sarah Levyre osztották az egyik mellékszerepet, ő lett Twyla, a helyi étterem mindig jókedvű pincérnője; Moira, a lecsúszott díva szerepére pedig Catherine O’Harát nézték ki, aki minden bizonnyal örökre a Reszkessetek, betörők! Kevin után sikítozó anyukája marad, de a hetvenes években együtt kezdte karrierjét Eugene Levyvel a Second City TV című kanadai szkeccsben. O’Hara bár nehezen állt kötélnek, végül mégis meggyőzték. Alexist, vagyis a lánytestvért a korábban teljesen ismeretlen Annie Murphy alakítja, aki azután kapta meg a szerepet, hogy a Saturday Night Live-ből ismert Abby Elliott nem tudta vállalni. Jókor jött számára a lehetőség: korábban is csak apró mellékszerepekben tűnt fel, de a Schitt’s Creek előtt már két éve nem kapott színészi munkát, így épp feladni készült a szakmát.

A sorozat végül 2015 januárjában debütált a kanadai CBC-n, az Egyesült Államokban pedig a Pop TV-n. Az első három évad nagyobb feltűnés nélkül ment le. Eugene Levy körülbelül eddig ült bent fiával együtt az írószobában, hogy aztán teljesen átadja neki az irányítást. 2017-ben aztán a show felkerült a Netflixre, ami meghozta az áttörést: a nézettség megduplázódott, és a kritikusok is lassan felfedezték maguknak a Rose-családot. Ekkor még mindig csak egy, a mainstream radarja alatt mozgó, de egyre kultikusabb státuszba emelkedő műsor volt, az 5. évad Emmy-jelöléseivel viszont átszakadt a gát: kevés, de elszánt rajongótábor kis kedvencéből az utolsó felvonásra a nézettségi és év végi kritikusi listákon is előkelő helyen szereplő popkulturális jelenséggé vált.

De miben rejlik a sorozat sikere?

A Schitt’s Creek körüli felhajtásban az a legfurcsább, hogy

a komédiában első pillantásra semmi különös nincs – sőt, második, vagy huszadik blikkre sem.

Elkényeztetett, privilegizált főhősei keresik a helyüket a vidéki környezetben élő, egyszerű emberek között. Kezdetben foggal-körömmel harcolnak a körülmények ellen, és igyekeznek valahogy elmenekülni a helyzetből, majd szép lassan elfogadják sorsukat, és végül ők is a közösség tagjaivá válnak: Johnny átveszi a motel irányítását, Moira csatlakozik a helyi kórushoz és színdarabot rendez, Alexis szerelme(ke)t talál és visszatér az iskolapadba, David pedig vállalkozást indít, ahol megtalálja élete párját.

Ahogy Dan Levy a GQ interjújában elmondta, a műsort direkt lassú égésűre tervezték: minél tovább nézed, annál inkább törődni kezdesz a karakterekkel. A főszereplők első ránézésre nem többek ártatlan karikatúráknál, ám az idő múlásával megtelnek élettel – beszédes, hogy a családtagok csak a második évad végén mondják ki egymásnak, hogy „szeretlek”, Levyék ezt az érzelmi csúcspontot 26 részen keresztül építették. Az egész sorozatra jellemző, hogy a figurák, vagy a köztük lévő kapcsolatok nem, vagy alig változnak, csak mélyebbé válnak. Moira ugyanolyan arisztokrata akcentussal károgó díva marad, Dan pedig extravagáns ruhatárával az utolsó részig kiugrik a környezetéből. Azzal viszont, hogy megismerjük őket és érzelmeiket, nemcsak megértjük és elfogadjuk a viselkedésüket, de lassan meg is szeretjük őket.

 
 
Twitter/Schitt's Creek  

A Schitt’s Creek le sem tagadhatná kanadaiságát – ha máshonnan nem, hát a szomszédaikat parodizáló amerikai filmekből és sorozatokból megtanulhattuk, hogy a tipikus kanadai akkor is bocsánatot kér, ha véletlenül te mentél neki egy zsúfolt kocsmában, a sztereotípia szerint nem létezik nyitottabb és barátságosabb nép náluk. A sorozat is pont ilyen: a benne szereplőkkel együtt egy rettenetesen elfogadó, szerető közeget jelenít meg. Ahogy a finálé előtti werkfilmben többektől is elhangzott:

a Schitt’s Creek azt mutatja be, hogy ilyen is lehetne a világ.

Ma, amikor a társadalmi osztályok közötti ellentétek soha nem látott méreteket öltenek, a gazdagok és szegények közötti szakadék pedig gyakorlatilag áthatolhatatlan, valóban megnyugtató egy olyan tévéműsort nézni, amelyben ennyire különböző emberek válnak ugyanannak a szerető közösségnek a tagjaivá. A Rose-család például pont a polgármester, Roland Schitt famíliájának ellentéte, mégis néhány évad alatt a legjobb barátok lesznek.

A megértés és elfogadás a sorozat legfontosabb pontja, nem véletlen, hogy az LMBTQ-közösség is zászlajára tűzte a Schitt’s Creeket: nemcsak a minden részben más parókában és ruhakölteményben feltűnő Moira vált queer-ikonná, de David szerelmi szála is széles körű elismerést aratott. Üzlettársával, Patrickkel szövődő szerelmi szála az elmúlt évek legszebb és legkiegyensúlyozottabb romantikus története, és épp ez a műsor lényege: teljesen hiányzik belőle a kirekesztés és a homofóbia. Az, hogy David meleg – vagy inkább pánszexuális – egy ugyanolyan hétköznapi tulajdonsága, mint apjának az állandó öltönyviselés, vagy húgának a hírességekkel való dicsekedés.

 
Twitter/Schitt's Creek 

Egy queer szereplő vagy kapcsolat ma már talán nem kelt akkora megbotránkoztatást a tévében mint pár évvel ezelőtt, a Schitt’s Creek azonban azért különleges, mert mindezt nem karikírozza, nem csinál belőle dramaturgiai fordulatot, viccet vagy drámát. Egyszerűen nem az a téma, hogy David egy másik férfiba szerelmes, hanem maga a szerelmük. Csak összehasonlításképpen: a Jóbarátokat ma már szokás homofóbnak nevezni néhány poénja miatt, mire a rajongók azzal védekeznek, hogy mainstream műsorként először mutatott be leszbikus kapcsolatot és esküvőt. Ugyanakkor a Jóbarátok felhasználta szereplői szexualitását, és attól függetlenül, hogy ezt ízlésesen tette-e vagy sem, poénok sorát fűzte fel erre. A Schitt’s Creekben nincs ilyen.

Ami a sorozat humorát illeti, ez a fajta szeretetteljes légkör egyszerre válik előnyére és hátrányára. Ma, a MeeToo, Black Lives Matter és Cancel Culture idejében gyakorlatilag alig maradt olyan téma, amivel kapcsolatban büntetlenül lehet viccelődni, részben ennek köszönhető, hogy a komédiák társadalomtudatosabbak, és egyben sötétebb hangulatúbbak és drámaiabbak lettek. Pár éve a szitkomok utalták a tévéket, ma viszont már alig találunk ilyet, egyszerűen nem lehet úgy poénkodni, mint régen. Részben ennek is köszönhető, hogy a Schitt’s Creek tarolni tudott az Emmy-n – nem volt nagy a verseny komédia-fronton. 

A sorozat kanadai fahumorába nem férnek bele harsány viccek, gúnyolódás, szexizmus vagy mások megszégyenítése – inkább a karakterek jelleméből, valamint a helyzetkomikumból adódnak a szórakoztató helyzetek, de a hat évad alatt alig akad idézhető egysoros vagy harsány nevetésre ösztönző jelenet. Maga a humor is inkább csak megmosolyogtató, finom utalás-jellegű.

Tegyük fel például, hogy egy szeretett távoli rokonunk egy borzasztóan ronda pulcsiban állítana be hozzánk. A klasszikus szitkomokban erre az esetre biztos jönne egy csattanós egysoros, a Schitt’s Creekben azonban épp az jelenti a humort, hogy a szereplők egy pillanatnyi megdöbbenés után tudomást sem vennének arról a bizonyos ronda pulcsiról, nem akarnák megsérteni a rokont. Sokszor előfordul, hogy felépítenek egy poént, majd a lecsapás helyett az csak ott marad a levegőben. Ez a hangvétel nyilván nem mindenkinek jön be, de

a rajongóik sem a tércsapkodós momentumokért szeretik a showt – ilyen ugyanis nincs benne.

A Schitt’s Creek legnagyobb előnye ehelyett, hogy egyszerűen jó nézni – kellemes érzés húsz percre elmerülne ebben a mesevilágban, ahol mindenki szereti egymást és ahol semmi igazán rossz dolog nem történhet. Vegyük például David szerelmének szüleit: mikor David először találkozik velük, rájön, hogy Patrick még nem vallotta be nekik, hogy meleg. A szülők megdöbbennek, David kellemetlenül érzi magát és ott a kínzó kérdés: miért nem vallott még színt nekik; egyáltalán mikor kell valakinek előállni ezzel? Komoly téma, elgondolkodtató kérdés, de a sorozat nem csinál hűhót a szexualitásból: kiderül, hogy a szülők azért törtek össze a hír alatt, mert csalódtak benne, hogy nem nyújtottak elég támogató közeget fiúknak ahhoz, hogy már az első pillanattól kezdve felvállalhassa magát.

A hasonló, összetett részek a sorozat legnagyobb erősségei, ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy néha hiányzik belőle az a fajta harsányság és humor, amit a komédiáktól megszokhattunk. Ezek hiányában

a Schitt’s Creek olyan, mint egy kád langyos víz: jól esik időről időre elmerülni benne, de egy idő után az ember kedvtől függően valami hidegebbre vagy épp forróbbra vágyik, vagyis hogy legyen valamilyen.

A 6 évad 80 epizódja könnyen csúszik, a szereplőket a döcögősebb kezdés után hamar a szívébe zárja az ember, ám emlékezetes pillanatokat, idézhető jeleneteket nem hoz a műsor, egyszerűen csak minden egyes rész után kicsit könnyebbnek, gondtalanabbnak érezzük magunkat tőle. Néha ennyi is elég.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.