Tavaly szeptemberben a 72. Emmy-díjátadón a Schitt’s Creek történelmet írt: 15 jelöléséből 9-et díjra váltott, ebből kettőt a „nagy” ceremónia előtti Creative Arts Emmy Awards-on , ezzel a kanadai show nemcsak megdöntötte az egyetlen este alatt legtöbb elismerést kapó komédia rekordját, de először fordult elő, hogy egy sorozat ugyanabban az évben mind a négy színészkategóriában is győzedelmeskedjen. Férfiaknál a főszereplők között Eugene Levy, a mellékszereplőknél, Dan Levy, nőknél ugyanígy Catherine O’Hara és Annie Murphy lett a legjobb. Hogy teljes legyen a tarolás, a sorozat megkapta a Legjobb komédia, a Legjobb rendezés és a Legjobb írás díját is.
A Schitt’s Creek diadala azért szólt különösen nagyot, mert látszólag a semmiből jött: egy évvel korábban az 5. évadáért jelölték először Emmyre – igaz, akkor rögtön négyre is –, azonban üres kézzel kellett távoznia, míg a befejező, hatodik évad szénné nyerte magát.
Dan és Eugene Levy műsora igazi szimbolikus jelentőségű sikertörténet –
miközben nem több, mint egy kedves, lagymatag, fahumorú vígjáték.
Itthon tarolnak a vidéki életet parodizáló sorozatok: a Drága örökösök, a Mi kis falunk és társai nézettségi rekordokat döntögetnek, épp ezért furcsa, hogy a hasonló témájú Schitt’s Creek egyelőre szinte teljesen ismeretlen nálunk. Utóbbi humora persze épp az ellentéte a nálunk a tévét elárasztó harsány paraszt-karikatúrákénak, sikere azonban arról árulkodik, hogy a különböző társadalmi csoportok humoros egymásnak eresztése kortól és országtól függetlenül hálás téma. Amerikában a műfaj egyik legismertebb darabja az 1965-71 között futó Green Acres volt, melynek főszereplője Gábor Éva volt (Zsa Zsa testvére), aki többek között ezzel a szerepével érdemelt ki egy csillagot a hollywoodi Hírességek Sétányán.
Bár a Schitt’s Creek akár a Green Acres rebootjának is tekinthető, a sorozat ötlete mégsem innen ered. A legenda szerint Dan Levy a tengerentúlon is népszerű, gazdagokat bemutató realityket nézve gondolkodott el azon, hogyan viselkednének ezek az emberek vidéken, szerényebb körülmények között.
„A Kardashianok pénz nélkül is Kardashianok lennének?”
– tette fel magának az egymillió dolláros kérdést.
Dan Levy karrierjét a kanadai MTV műsorvezetőjeként kezdte, valamint szerepelt A Degrassi gimi című tini-limonádéban, alkotói tapasztalata azonban nem volt. Apja, Eugene Levy viszont igazi hollywoodi veteránnak számított: bár itthon legtöbben még mindig az Amerikai pite ciki apukájaként és borzalmas vígjátékok mellékszereplőjeként ismerik, Kanadában szkeccsműsorokban szerzett nevet magának, majd Christopher Guest kultikus komédiáinak (Guffmanre várva; Nem kutya; Egy húron; Oscar – vágy) író-főszereplőjeként szerzett szélesebb körben is ismertséget.
Visszaemlékezése szerint fiához hasonlóan neki is volt egy ötlete – a feleségével beszélgettek arról, hogy csinálnának egy műsort, amelyben boomerek kénytelenek pénzügyi problémák miatt összeköltözni gyerekeikkel. A szitut egymás között „shit’s creek”-nek, azaz szarpataknak nevezték – ebből jött végül a sorozat neve is, amelyben a vidéki várost Schitt nevű alapítója után Schitt’s Creek-nek hívják. Igen, ezt csak máshogy írják, de pontosan úgy kell ejteni, mint a szarpatakot angolul. A poén elsőre nem nyerte el a csatornák tetszését, Levyék azonban ragaszkodtak hozzá – végül egy telefonkönyvvel sikerült meggyőzniük a fejeseket, amellyel bemutatták, hogy a Schitt egy nagyon is létező név.
A sorozat eredetéhez még egy sztori tartozik: eszerint Kim Basinger 1989-ben 20 millió dollárért vett egy kisvárost Georgiában. Ez ihlette az alapsztorit, amely szerint a kőgazdag Rose-család – ahol a családfő, Johnny egy videótéka-láncból szerzett vagyont, felesége, Moira pedig egy szebb napokat látott szappanoperasztár – egy üzlettársuk sikkasztása miatt minden pénzét elveszíti. Egyetlen tulajdonuk egy Schitt’s Creek nevű vidéki kisváros, amelyet Johnny évtizedekkel korábban viccből vásárolt fel fiának. A család kénytelen az Isten háta mögötti porfészek lepattant moteljébe költözni, megismerik a helyi viszonyokat és lakosokat, közbe pedig szép lassan ők is a közösség részévé válnak.
Az ötlettel Levyék végigjárták a teljes amerikai piacot, az olyan nagy presztízs-csatornákat, mint az HBO és a Showtime azonban nem érdekelte az ötlet. A főleg könnyed családi komédiákban utazó ABC viszont ráharapott, ahogy a kanadai CBC is – végül azért döntöttek az utóbbi mellett, mert előbbi állítólag kreatív értelemben rövid pórázon tartja az alkotókat.
Levyék amellett, hogy showrunnerek – sorozatos berkekben ez a műsorért felelős, legfőbb pozíció –, a férfi főszerepeket is magukra vállalták. Hogy teljes legyen a családi kör, Dan húgára, Sarah Levyre osztották az egyik mellékszerepet, ő lett Twyla, a helyi étterem mindig jókedvű pincérnője; Moira, a lecsúszott díva szerepére pedig Catherine O’Harát nézték ki, aki minden bizonnyal örökre a Reszkessetek, betörők! Kevin után sikítozó anyukája marad, de a hetvenes években együtt kezdte karrierjét Eugene Levyvel a Second City TV című kanadai szkeccsben. O’Hara bár nehezen állt kötélnek, végül mégis meggyőzték. Alexist, vagyis a lánytestvért a korábban teljesen ismeretlen Annie Murphy alakítja, aki azután kapta meg a szerepet, hogy a Saturday Night Live-ből ismert Abby Elliott nem tudta vállalni. Jókor jött számára a lehetőség: korábban is csak apró mellékszerepekben tűnt fel, de a Schitt’s Creek előtt már két éve nem kapott színészi munkát, így épp feladni készült a szakmát.
A sorozat végül 2015 januárjában debütált a kanadai CBC-n, az Egyesült Államokban pedig a Pop TV-n. Az első három évad nagyobb feltűnés nélkül ment le. Eugene Levy körülbelül eddig ült bent fiával együtt az írószobában, hogy aztán teljesen átadja neki az irányítást. 2017-ben aztán a show felkerült a Netflixre, ami meghozta az áttörést: a nézettség megduplázódott, és a kritikusok is lassan felfedezték maguknak a Rose-családot. Ekkor még mindig csak egy, a mainstream radarja alatt mozgó, de egyre kultikusabb státuszba emelkedő műsor volt, az 5. évad Emmy-jelöléseivel viszont átszakadt a gát: kevés, de elszánt rajongótábor kis kedvencéből az utolsó felvonásra a nézettségi és év végi kritikusi listákon is előkelő helyen szereplő popkulturális jelenséggé vált.
De miben rejlik a sorozat sikere?
A Schitt’s Creek körüli felhajtásban az a legfurcsább, hogy
a komédiában első pillantásra semmi különös nincs – sőt, második, vagy huszadik blikkre sem.
Elkényeztetett, privilegizált főhősei keresik a helyüket a vidéki környezetben élő, egyszerű emberek között. Kezdetben foggal-körömmel harcolnak a körülmények ellen, és igyekeznek valahogy elmenekülni a helyzetből, majd szép lassan elfogadják sorsukat, és végül ők is a közösség tagjaivá válnak: Johnny átveszi a motel irányítását, Moira csatlakozik a helyi kórushoz és színdarabot rendez, Alexis szerelme(ke)t talál és visszatér az iskolapadba, David pedig vállalkozást indít, ahol megtalálja élete párját.
Ahogy Dan Levy a GQ interjújában elmondta, a műsort direkt lassú égésűre tervezték: minél tovább nézed, annál inkább törődni kezdesz a karakterekkel. A főszereplők első ránézésre nem többek ártatlan karikatúráknál, ám az idő múlásával megtelnek élettel – beszédes, hogy a családtagok csak a második évad végén mondják ki egymásnak, hogy „szeretlek”, Levyék ezt az érzelmi csúcspontot 26 részen keresztül építették. Az egész sorozatra jellemző, hogy a figurák, vagy a köztük lévő kapcsolatok nem, vagy alig változnak, csak mélyebbé válnak. Moira ugyanolyan arisztokrata akcentussal károgó díva marad, Dan pedig extravagáns ruhatárával az utolsó részig kiugrik a környezetéből. Azzal viszont, hogy megismerjük őket és érzelmeiket, nemcsak megértjük és elfogadjuk a viselkedésüket, de lassan meg is szeretjük őket.
A Schitt’s Creek le sem tagadhatná kanadaiságát – ha máshonnan nem, hát a szomszédaikat parodizáló amerikai filmekből és sorozatokból megtanulhattuk, hogy a tipikus kanadai akkor is bocsánatot kér, ha véletlenül te mentél neki egy zsúfolt kocsmában, a sztereotípia szerint nem létezik nyitottabb és barátságosabb nép náluk. A sorozat is pont ilyen: a benne szereplőkkel együtt egy rettenetesen elfogadó, szerető közeget jelenít meg. Ahogy a finálé előtti werkfilmben többektől is elhangzott:
a Schitt’s Creek azt mutatja be, hogy ilyen is lehetne a világ.
Ma, amikor a társadalmi osztályok közötti ellentétek soha nem látott méreteket öltenek, a gazdagok és szegények közötti szakadék pedig gyakorlatilag áthatolhatatlan, valóban megnyugtató egy olyan tévéműsort nézni, amelyben ennyire különböző emberek válnak ugyanannak a szerető közösségnek a tagjaivá. A Rose-család például pont a polgármester, Roland Schitt famíliájának ellentéte, mégis néhány évad alatt a legjobb barátok lesznek.
A megértés és elfogadás a sorozat legfontosabb pontja, nem véletlen, hogy az LMBTQ-közösség is zászlajára tűzte a Schitt’s Creeket: nemcsak a minden részben más parókában és ruhakölteményben feltűnő Moira vált queer-ikonná, de David szerelmi szála is széles körű elismerést aratott. Üzlettársával, Patrickkel szövődő szerelmi szála az elmúlt évek legszebb és legkiegyensúlyozottabb romantikus története, és épp ez a műsor lényege: teljesen hiányzik belőle a kirekesztés és a homofóbia. Az, hogy David meleg – vagy inkább pánszexuális – egy ugyanolyan hétköznapi tulajdonsága, mint apjának az állandó öltönyviselés, vagy húgának a hírességekkel való dicsekedés.
Egy queer szereplő vagy kapcsolat ma már talán nem kelt akkora megbotránkoztatást a tévében mint pár évvel ezelőtt, a Schitt’s Creek azonban azért különleges, mert mindezt nem karikírozza, nem csinál belőle dramaturgiai fordulatot, viccet vagy drámát. Egyszerűen nem az a téma, hogy David egy másik férfiba szerelmes, hanem maga a szerelmük. Csak összehasonlításképpen: a Jóbarátokat ma már szokás homofóbnak nevezni néhány poénja miatt, mire a rajongók azzal védekeznek, hogy mainstream műsorként először mutatott be leszbikus kapcsolatot és esküvőt. Ugyanakkor a Jóbarátok felhasználta szereplői szexualitását, és attól függetlenül, hogy ezt ízlésesen tette-e vagy sem, poénok sorát fűzte fel erre. A Schitt’s Creekben nincs ilyen.
Ami a sorozat humorát illeti, ez a fajta szeretetteljes légkör egyszerre válik előnyére és hátrányára. Ma, a MeeToo, Black Lives Matter és Cancel Culture idejében gyakorlatilag alig maradt olyan téma, amivel kapcsolatban büntetlenül lehet viccelődni, részben ennek köszönhető, hogy a komédiák társadalomtudatosabbak, és egyben sötétebb hangulatúbbak és drámaiabbak lettek. Pár éve a szitkomok utalták a tévéket, ma viszont már alig találunk ilyet, egyszerűen nem lehet úgy poénkodni, mint régen. Részben ennek is köszönhető, hogy a Schitt’s Creek tarolni tudott az Emmy-n – nem volt nagy a verseny komédia-fronton.
A sorozat kanadai fahumorába nem férnek bele harsány viccek, gúnyolódás, szexizmus vagy mások megszégyenítése – inkább a karakterek jelleméből, valamint a helyzetkomikumból adódnak a szórakoztató helyzetek, de a hat évad alatt alig akad idézhető egysoros vagy harsány nevetésre ösztönző jelenet. Maga a humor is inkább csak megmosolyogtató, finom utalás-jellegű.
Tegyük fel például, hogy egy szeretett távoli rokonunk egy borzasztóan ronda pulcsiban állítana be hozzánk. A klasszikus szitkomokban erre az esetre biztos jönne egy csattanós egysoros, a Schitt’s Creekben azonban épp az jelenti a humort, hogy a szereplők egy pillanatnyi megdöbbenés után tudomást sem vennének arról a bizonyos ronda pulcsiról, nem akarnák megsérteni a rokont. Sokszor előfordul, hogy felépítenek egy poént, majd a lecsapás helyett az csak ott marad a levegőben. Ez a hangvétel nyilván nem mindenkinek jön be, de
a rajongóik sem a tércsapkodós momentumokért szeretik a showt – ilyen ugyanis nincs benne.
A Schitt’s Creek legnagyobb előnye ehelyett, hogy egyszerűen jó nézni – kellemes érzés húsz percre elmerülne ebben a mesevilágban, ahol mindenki szereti egymást és ahol semmi igazán rossz dolog nem történhet. Vegyük például David szerelmének szüleit: mikor David először találkozik velük, rájön, hogy Patrick még nem vallotta be nekik, hogy meleg. A szülők megdöbbennek, David kellemetlenül érzi magát és ott a kínzó kérdés: miért nem vallott még színt nekik; egyáltalán mikor kell valakinek előállni ezzel? Komoly téma, elgondolkodtató kérdés, de a sorozat nem csinál hűhót a szexualitásból: kiderül, hogy a szülők azért törtek össze a hír alatt, mert csalódtak benne, hogy nem nyújtottak elég támogató közeget fiúknak ahhoz, hogy már az első pillanattól kezdve felvállalhassa magát.
A hasonló, összetett részek a sorozat legnagyobb erősségei, ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy néha hiányzik belőle az a fajta harsányság és humor, amit a komédiáktól megszokhattunk. Ezek hiányában
a Schitt’s Creek olyan, mint egy kád langyos víz: jól esik időről időre elmerülni benne, de egy idő után az ember kedvtől függően valami hidegebbre vagy épp forróbbra vágyik, vagyis hogy legyen valamilyen.
A 6 évad 80 epizódja könnyen csúszik, a szereplőket a döcögősebb kezdés után hamar a szívébe zárja az ember, ám emlékezetes pillanatokat, idézhető jeleneteket nem hoz a műsor, egyszerűen csak minden egyes rész után kicsit könnyebbnek, gondtalanabbnak érezzük magunkat tőle. Néha ennyi is elég.
