Az agresszív viselkedése és tettei miatt elmegyógyintézetbe zárt férfi, hogy kezelőorvosai érdeklődését felkeltse, felderítetlen gyilkosságokat kezdett bevallani. Újságból szedett információk keveredtek mind vadabb fantáziálással. A tudományos babérokat e különleges eset publikálásától váró pszichiáterek csakúgy készséggel segítettek neki a színjátékban, mint a szenzációs eredményt produkálni akaró hatóságok, amelyek nem csak a vallomások nyilvánvaló ellentmondásai felett siklottak el (tárgyi bizonyítékok egyáltalán nem voltak), de sugalmazták is az érzelmileg labilis, hasadt személyiségű embernek, hogy mit kell mondani. Végül, évtized múltán, egy oknyomozó újságíró derített fényt a botrányos eljárásra. Az ő elkötelezettsége kellett a perújrafelvételhez és az ártatlan elítélt szabadlábra helyezéséhez – mindezt azonban a rákban szenvedő újságíró már nem érte meg.
A film óda az oknyomozó újságíráshoz. Hőse igazi megszállott, aki a bőrét viszi vásárra, beférkőzik oda, ahonnan a legrejtettebb információt reméli, meghallgatja azt, akire senki nem figyel, szembesít és konfrontálódik – és az igazság keresésére rámegy az élete, fizikailag is. Drámája még úgy is átélhető, hogy a thrilleres klisékről lemondani nem tudó film a maga hajszolt tempójával, direkt, bulváros hatásmechanizmusával jól hangzó, de felületes szalagcímmé degradálja történetét.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
