Film

Gyújtogatók

  • 2018. december 15.

Mikrofilm

A zűrös családi hátterű szállítómunkás és az áruházi becsalogató cica lakótelepi garzonban bonyolódó románcába érkező porschés úri fiú nemcsak a nagyvilágiság látszatát hozza a szokványosnak tűnő szerelmi háromszögbe, de a furcsa feszültséget is, ami nem magyarázható a társadalmi különbségekkel. Az elszeretett kedvesét visszaszerezni egyre kétségbeesettebben akaró hordár nem csak sármos vetélytársa óriásinak tetsző lakásában téved el, de saját életében is. Egyre kevésbé érti, mi zajlik körülötte. Miféle tiltott örömöt lel gazdag barátja elhagyott fóliasátrak felgyújtásában, mitől lobban lángra az érzelmeit inkább elégedetten tűrő, mint azokat viszonzó világfi irányában a lány, aki egyre kínzóbban hiányzik, még akkor is, amikor jelen van – s végül eltűnik csakugyan.

Azt, hogy valójában egy bűnügy zajlik a szeme láttára, éppoly későn érzékeli a fiú, mint a néző, akit meg lefoglal annak a reménytelen ürességnek, céltalanságnak a szemrevételezése, amely áthatja a Murakami Haruki írásából készült koreai filmet. Az eltűnés ténye csak jobban kiemeli a mindent átitató hiányérzetet. Szülők, család, munkahely, bármiféle közösség nem játszanak szerepet életükben, a társadalom mint olyan, alig érinti őket. Ez az irányvesztett tengődés a voltaképpeni tárgya Lee Chang-dong Cannes-­ban ünnepelt filmjének – amelynek megtekintése mindazon­által embert próbáló türelmet igényel: végtelennek tetsző jelenetekben bontakozik ki öntetszelgő lassúsággal az amúgy egyáltalán nem olyan komplex mondanivaló.

Forgalmazza a magyarhangya

Figyelmébe ajánljuk