Amikor Deák Kristóf megcsinálta a Mindenkit és megnyerte vele az Oscar-díjat, a legtöbben arra voltak kíváncsiak, merre indul el a rendező. Nem lett volna abban semmi meglepő, ha elkezd kísérletezgetni a nagyjátékfilmmel, vagy mondjuk elmegy külföldre rendezni, és hanyagolja a kisfilmeket. Aztán kiderült, hogy őt valóban ez a műfaj érdekli, legalábbis nehéz mással magyarázni, hogy a Mindenki után csinált egy rövidke epizódokból álló sorozatot (ami elég középszerű lett), most pedig szintén előállt egy újabb hangulatos kisfilmmel.
Egy kisfilmmel ezernyi dolgot el lehet mesélni, csak éppen a játékidő ott nehezedik az ember feje felett. A legjobb játék ebből a szempontból pedig teljesen megfelel a kisfilm kritériumainak: mindössze 18 perc az egész, van csattanója, érzi az ember, hogy a rendezője gondolt is valamit, és ehhez olyan képi világot kreált, amit nem felejtünk el egyből, miután felálltunk a tévé elől.
| ||
Persze, a néző önkéntelenül is elkezdi összehasonlítani a filmet a Mindenkivel, és ebből a versenyből A legjobb játék jön ki vesztesen, még ha nagyon másról is szól. Itt egy budapesti metróban dolgozó őr történetét nézzük, akinek a feladata, hogy sötét szobában, képernyőket bámulva szűrje ki a gyanús elemeket a metróban. Azonban egy szerelés során kiderül, hogy tudtán kívül mesterséges intelligenciát nevelget, ami (aki?) egyszer nyilván majd átveszi az ő helyét is, és akkor már semmi szükség nem lesz arra, hogy mindennap besétáljon az irodába a szépen betűrt fehér ingében.
A Keleti pályaudvart kétségkívül sikerült átalakítani már-már sci-fibe illő helyszínné, vagy legalábbis olyan hellyé, amely simán megállná a helyét a Sense8 vagy a Black Mirror valamelyik epizódjában, és a hangulat is ennek megfelelő. A legjobb játék ugyanis olyan, mint a jó kisfilmek többsége: nem lehet eldönteni, mi lesz a vége, folyton azon jár a néző agya, hogy vajon a technológia győzi-e le az embert, vagy fordítva, netán valami egészen más lesz a csattanó. Deák mintha azt üzenné, hogy talán mégsem kellene annyira rettegnünk a gépektől, csak simán használjuk őket, és akkor egészen érdekes dolgok is születhetnek. Nem is annyira a gondolat az erős itt a film végén, hanem a koreográfia: az, hogy Nina Kov koreográfus klipszerűvé tudta varázsolni a filmet, emberek tucatjai menetelnek, táncolnak, örömködnek a Keleti pályaudvar melletti aluljáróban, és ezt már önmagában is jó nézni. A helyenként sci-fire hajazó, először borzongatónak is tűnő világkép után kapunk egy táncos flashmobot. Mi ez, ha nem maga a csattanó?!
| ||
Egyedül a kedvelhető karakterek miatt lehet panaszkodni, pedig a Mindenkiben Deák már bebizonyította, hogy rövid idő alatt is lehet szerethető figurákat teremteni. Most ezek hiányoznak.
A legjobb játékot az RTL Klub vetítette a hétvégén.
Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilmen!
