Ha tényleg így bánunk a menekültekkel, nagyon nagy baj van

  • Gera Márton
  • 2018. január 25.

Mikrofilm

Egy holland rendező megmutatta, hogyan fogadják a menedékkérőket.

Ülnek a javarészt afrikai menekültek az iskolapadban, néznek maguk elé, és várnak valamire, ami jobb, szebb, normálisabb, mint ami eddig volt. Ott áll velük szemben a szépen felöltözött férfi, a vasalt inges bürokrata, a tanár, aki megkérdi ugyan tőlük, hogy mire vágynak, de percekkel később az arcukba mondja, hogy nem kellenek ide, menjenek haza. Felelhetnek bármit, a férfi rendre ezt hajtogatja, mondja és mondja, ameddig el nem veszi nagyjából mindentől ezeknek az embereknek a kedvét.

Jelenet a dokumentumfilmből

Jelenet a dokumentumfilmből

 

Furcsa egy doksi az Idegenek a Paradicsomban: ugyanazt a szituációt meséli el három nézőpontból, a kiindulópont viszont mindig megegyezik. Vannak a kiszolgáltatottak, és van a hatalmi helyzetben lévő, aki úgy él vissza a helyzetével, hogy még élvezi is. Guido Hendrikx rendező egyetlen percig sem kertel, rögtön a néző képébe vágja, mi az, amivel ezek az emberek oly gyakran találkoznak itt: a hatalmi arroganciával, a személytelenséggel, meg azzal, hogy masszaként kezelik őket, és vannak, akik simán azt mondják rájuk, hogy robbantani jöttek. Ami viszont a dokumentumfilm hibája, az leginkább az, hogy néha ijesztően túltolja a valósággal és a fikcióval való játékot: sokszor azért jövünk zavarba, mert fogalmunk sincs, mennyire van ez az egész megírva, ami egy doksi esetében nem túl jó benyomás.

Stranger in Paradise [TRAILER]

Openingsfilm IDFA 2016 Special Jury Award for Dutch Documentary, IDFA 2016 ’If Lars von Trier were to make a documentary about the current imigration crisis in Europe, it might very well turn out like Stranger in Paradise.’

Hendrikx kamerája ugyanakkor olyan közel megy a szerencsétlen sorsú emberekhez, amennyire csak tud: látjuk, ahogy nem értik, mi történik, értetlenül néznek az előttük álló férfira, amikor arról magyaráz, hogy „túl sok a bevándorló, csináljatok inkább otthon forradalmat, de ne gyertek”. Válaszok persze nincsenek, csupán a nem éppen megnyugtató bemutatása annak, hogy így mennek a dolgok.

A filmet ma este vetítik a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon.

Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilmen!

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.