Magyar Narancs: Az élet írt neked egy tökéletes bokszfilmet. Ott van az edző, aki az alvilág hitelezője volt, szíven lőtték, de túlélte, megtért, és most ingyen edz nehéz sorsú fiatalokat. Mellette pedig ott a sportoló, aki a szegénységből igyekszik kibokszolni magát. Hogyan találtál rájuk?
Bogdán Árpád: A film operatőre, Bordás Róbert mesélt még 2005 nyarán egy edzőről, aki VIII. és IX. kerületi gyerekeket tanít bokszolni. Ponczók Attila és Csányi Dávid évek óta szerettek volna filmet forgatni az életéről, de nem jutottak egyről a kettőre. Végül elkísértem őket egy edzésre, ahol rögtön megfogott az edző, Sipos Misi figurája, a srácok között pedig rátálaltam Szabó Zolikára. Akkor dőlt el, hogy a film ennek a két embernek a történetével lesz egész, és az edző és tanítványa közti meghitt viszonyon keresztül fogok beszélni a kitörésről, újrakezdésről. Hazamentem, megírtam a koncepciót, és szinte rögtön összeállt a film.
MN: Megírtad előre, miről fog szólni a dokumentumfilm?
BÁ: Ha belegondolsz, egy bokszoló előtt két lehetőség áll: vagy profivá válik és bajnok lesz, vagy elkallódik, legalábbis a bokszvilág számára. Én a sikertörténetet pitcheltem mindenkinek, mert hittem benne. És fontosnak tartottam, hogy megmutassuk, a társadalmilag leírt közegekben élők is képesek életcélt találni maguknak, ha kapnak egy kis támogatást, hitet, bizalmat. Az ellehetetlenülésről, a kreatív önpusztításról készült már elég film. A cigányok beilleszkedési nehézségeiről is könyvtárnyira rúg az irodalom, mégsem tanított meg minket egy új szemléletre. Szükség van inspiráló történetekre, amelyeket példaként állíthatunk az új generációk elé.
MN: Kiábrándító az a küzdelem, amit Sipos Mihály folytat, hogy termet, felszerelést szerezzen az edzésekhez. Mindig kap támogatást, de aztán mindig megvonják tőle. Miért?
BÁ: A VIII. kerületi önkormányzattól kaptak Misiék egy tornatermet, amely délutánonként amúgy is kihasználatlanul állt az iskolában. Hogy az önkormányzat miért vonta vissza ezt a minimális támogatást az ígérete ellenére, azt leginkább ők tudnák megválaszolni. Itt egyébként is egy általánosabb problémáról van szó: arról, hogy a nyugati országokkal szemben nálunk nem születtek meg azok az állami programok, amelyek több generációban gondolkodva próbálnák meg orvosolni a nehéz sorsú gyerekek helyzetét. A siker kulcsa a hosszú távú, állandó támogatás. Ha összeszámolnánk, mennyi pénzre lenne szükségük Misiéknek az edzésekhez, nevetséges összeg jönne ki. Támogatás hiányában előfordult, hogy a stábnak kellett összedobni a pénzt felszerelésre, terembérletre.
MN: Etikailag elfogadható, ha egy dokumentumfilmes pénzzel segíti a szereplőit?
BÁ: Szerintem nem, mert megváltoztatja a viszonyt az alkotó és az alany között. Néha mégis muszáj volt kisegítenünk Misit, hogy ne váljon motiválatlanná. Laikusként azt hitte, hogy két-három alkalommal fogunk forgatni vele, nem pedig két-három évig. Pár alkalommal jeleznünk kellett ezzel a gesztussal, hogy nem vagyunk érzéketlenek a nehézségei iránt, amiért hagyja ennyi időn keresztül ilyen közelről filmezni az életét.
MN: A Gettó Balboa a küzdelmes, fárasztó edzésekre koncentrál, meglepően kevés benne az izgalmas bokszmeccs. Miért?
BÁ: Izgalmas meccset sokat láttak már az emberek játékfilmen. Egy dokumentumfilmben nincs lehetőségünk arra, hogy sok kameraállásból vegyük fel a bunyót, és az esztétikai hatás kedvéért megismételtessünk egy jól bevitt pofont. A Gettó Balboa egy harctéri tudósítás, ahol a frontvonalból közvetítjük az eseményeket, és nem a legérdekesebb szöget keressük, mert arra nincs idő. Engem egyébként sem a bal- és a jobbhorgok érdekeltek ebben a történetben, hanem annak az embernek az útja, aki belép a ringbe, és az a dráma, amíg eljut odáig, hogy a jövőjéért, a családjáért bokszoljon.
MN: A harctéri tudósításhoz jobban passzol a fekete-fehér képi világ?
BÁ: Ez ösztönös alkotói döntés volt. Amikor megismertem a boksz világát, rögtön tudtam, hogy fekete-fehérben szeretnék forgatni. A játékfilmek felől jövök, és a téma okán olyan mintáim voltak, mint a Dühöngő bika vagy a Millió dolláros bébi. A szín ebben az esetben elvonhatja a néző figyelmét, mert rossz értelemben hangsúlyosabbá, szépelgővé teszi a környezetet. Azt szerettem volna, ha végig a szereplőkre és az ő rejtettebb tartományaikra fókuszálnak a nézők.
MN: Közrejátszott a döntésben az is, hogy a fekete-fehér képen elmosódik a bőrszínek közötti különbség?
BÁ: A célom az volt, hogy hátrébb toljam az etnikai dimenziót, mert a hitnek és a lelkierőnek nincs színe. Üzenni akartam: a remény nációtól függetlenül bárkit inspirálhat. Olcsó lenne, ha a filmjeim kimerülnének annyiban, hogy cigányok vannak benne. Külföldi fesztiválokon én egy magyar filmrendező vagyok, aki magyar filmmel száll ringbe, épp ezért érthetetlen számomra, ha itthon valaki azzal jön, hogy a filmjeim cigányfilmek, én pedig cigány rendező vagyok. Mit jelent ez egyáltalán? Ez a címke se engem, se a filmjeimet nem viszi közelebb egy műértői attitűdhöz. Sőt, káromkodásnak hat, mert azt sugallja, hogy az alkotó pajzsként tartja a származását a művei elé. A tájképek elemzésekor sem azt nézzük, milyen színű volt a festő keze. Nálam akkor miért számít?
MN: Mégis romákról szól mindhárom filmed.
BÁ: Pontosítok: az első filmem József Attiláról szólt (ezt Bogdán Árpád József Attila-estjének hátterében vetítették a Stúdió K-ban – S. T.).
A Boldog új élet főhőse már valóban egy cigány fiú, aki kulturális és etnikai identitásától fosztottan kerül ki az intézetből, mert az állam karjaiban nem tanulta meg, hogyan tűzzön ki és valósítson meg célokat. Ebbe a filmbe sok önéletrajzi elemet beleszőttem, a többi közt a gyökértelenség okán érzett maró ürességet.
A Genezis alapja a 2008–2009-es gyilkosságsorozat volt, de ott a három történetből már csak egy szól egy cigány kisfiúról, akinek megölik a családját, a másik kettő tágabban reflektált egyfajta biblikus gonosz meglétére. A Boldog új életben nem adtam feloldozást a főszereplőnek, mert hamisnak éreztem volna, de a Genezisben már szükségem volt a reményre, a fényre az alagút végén, ahogy a Gettó Balboában is ez a válasz érdekelt. Az én szememben ezek nem „cigányfilmek”, hanem univerzális történetek, amelyekben bárki magára ismerhet, ha már érte veszteség, vagy ha épp egy nagy út előtt áll, amin végig kell mennie, hogy egészebb emberré válhasson az utazása végén.
