Film

Mellékesen néhány haláleset

Jeff Tremaine: The Dirt

  • - legát -
  • 2019. június 9.

Mikrofilm

Sokak szerint az egyik legjobb rock and roll memoár Neil Strauss Mötley Crüe – The Dirt című könyve; a mű 2009-ben nálunk is megjelent (kritikánkat lásd: Szigorúan piszkos ügyek, Magyar Narancs, 2010. január 7.).

A Mötley Crüe a nyolcvanas években, a hajmetálnak is nevezett amerikai glam legsikeresebb zenekara volt, bár a műfaj idehaza soha nem vált igazán népszerűvé. Persze a The Dirt sem azért lett kiváló könyv, mert a rajongók igénye szerint készült; a banda tagjait rock and roll hősöknek láttatja, ugyanakkor szánalmas és nyomorult alakoknak is, akik nem tudtak mit kezdeni a nyakukba szakadt világhírrel. A The Dirt végtelenül vicces és végtelenül tragikus sztorik elegye, kiváló arányérzékkel összeállítva.

Ugyanez nem mondható el a The Dirt filmváltozatáról, igazából azt sem nagyon értjük, hogy miért ebbe a sztoriba tolt tengernyi pénzt a Netflix. Persze a Bohém rapszódia sikere nyomán jó üzletnek tűnik zenekaros filmet forgatni, csakhogy annál éppen a szemérmesség, vagyis a nettó hazugság volt a siker ára. Igaz, hogy a rajongók a Mötley Crüe-film kapcsán is összeállítottak egy „hazugságlistát”, de szemérmetességgel vagy hamisítással aztán biztosan nem lehet vádolni az alkotókat. Címéhez méltóan a The Dirt valóban a valaha készült „legmocskosabb” rockjátékfilm, de ez alatt nemcsak az olyan vicces epizódokat kell érteni, mint például a vöröshangyákat felszippantó Ozzy Osborne, hanem azokat is, amelyekben a női szereplőket – beleértve a basszusgitáros Nikki Sixx anyját is – szexautomataként ábrázolják. És még ha igaz is volt, 2019-ben nem lehet filmre vinni azt, hogy négy pasi ül az asztal körül, az asztal alatt pedig egy nő…

Már csak azért sem, mert ez az epizód és még egy sor alapvetően ocsmány kaland a „sex and drugs and rock and roll” jegyében lényegesen nagyobb hangsúlyt kap, mint azok a tragédiák, amelyek ugyanúgy hozzátartoznak a Mötley Crüe történetéhez, mint a szállodarombolás vagy a pirotechnika. Alig egy-egy perc jut arra, így megemészteni sincs időnk, hogy Vince Neil, az énekes halálos kimenetelű autóbalesetet okozott, hogy 4 éves kislánya rákban halt meg, hogy a gitáros, Mick Mars életét hogyan teszi tönkre a Bechterew-kórnak nevezett gerincbetegség.

De minden hibája, aránytévesztése és ocsmánysága ellenére a The Dirt sokkal szerethetőbb a Bohém rapszódiánál. Nem akar a képünkbe hazudni, és a zenekar tagjait játszó színészekről is hamarabb elhinnénk, hogy rock­sztárok, mint Rami Maleknek azt, hogy ő Freddie Mercury. Nem is kapnak érte Oscar-díjat.

Elérhető a Netflixen

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.