Az ötvenhez közelítő, konszolidált, magányos asszony valójában elszánt környezetvédelmi aktivista, aki tettleg is akadályozza egy környezetkárosító gyár működését: felrobbant egy kulcsfontosságú tartóoszlopot. A nézeteit „izlandi Földanya” aláírással közzétevő, sokaktól üldözött ellenálló éppoly leleményesen bújik ki az üldözők gyűrűjéből, mint amilyen öntudatosan hárítja el a szembenézést azzal, hogy az elektromos vezetékek szisztematikus rombolása s a szándékos, nemcsak a gonosz nagyvállalatot, de a lakosságot is sújtó károkozás (ökoterrorizmus) esetleg nem egészen etikus. Óvatosságra csak az inti, hogy végre örökbe fogadhatna egy (ukrán) háborús árvát. Ellenpólusa tulajdon ikertestvére, a spirituális tapasztalatokra vágyó jógaoktató, aki társadalomjobbító radikalizmus helyett a személyes átalakulásban hisz.
Az erősen allegorikus történet önmagában, elgondolkodtató, sőt állásfoglalásra késztető példázat is, ám az alkalmazott filmnyelv egyrészt perfekt akciójelenetei és hiteles környezet-, illetőleg jellemrajza okán, másrészt komplex szimbolikájának köszönhetően újszerű nézőpontot is nyújt. Ennek fontos része a filmzenét szolgáltató együttes szerves beépítése, s ekként egy igen speciális és hatásos reflektáltság megjelenítése. Benedikt Erlingsson a Lovak és emberek kiemelkedő filmabszurdja után ebben az egyszerre reális és elemelt, konkrét és absztrakt, költői képsorokban gazdag filmesszében bizonyítja tehetségét – még akkor is, ha a rongálást bemutató képsorok már-már oktatófilmszerűen részletezők.
Forgalmazza a Cirko Film
