Félrement rablások, homályosan kelet-európai bűnözők, elegáns gengszterek és egy kemény, de szexi extolvaj, akinek ez lesz az „utolsó” melója. A Jett alkotóját, Sebastián Gutiérrezt (olyan örökbecsű B filmek írója, mint a Kígyók a fedélzeten vagy a Gothika) három dolog érdekelte: legyen stílusos (mintha Elmore Leonard írta volna), legyen szexi (ha ez nem megy, akkor legyen benne sok aggályok nélkül vetkőző ember) és lehessen benne mutogatni múzsáját, Carla Guginót.
Az atmoszférára és a látványra tényleg sokat adott Gutiérrez: hangulatosak a neonfényes, exkluzív klubok, a puccos gengszterrezidenciák, az egyszerre túlfűtött és fenyegető dialógusok és a sebezhető femme fatale Jettet övező rejtélyek. Ezekkel eleinte le is veszi a nézőt a lábáról, de az egy órán túlnyúló játékidő hamar hosszúvá válik, mert Gutiérrez erősen törve beszéli Leonard írói nyelvét. Érti, hogy egy kis narratív bűvészkedés, egy-két kronológiai ugrás, pikáns párbeszéd és a levegőben lógó, hosszan elnyújtott szexuális feszültség feldobja a cselekményt, de a helyes arányok meglelésével alig boldogul. Az időbeli ugrások és a részletek rejtegetése sokszor bonyolultabbnak mutat fordulatokat, mint amilyenek valójában, az író-rendező fejében az erotika pedig egyet jelent a vetkőzéssel. Megvan az igyekezet, hogy az enerváltnak tűnő Gugino kifürkészhetetlen, eszes bestiaként lépjen elénk, mégis kicsit sokszor csábítja el a kamera tekintetét a színésznő dekoltázsára lágyan eső neonfény. Így a Jett csupán szép kiállítású, de a keveset, amit mond, hosszan és szépen mondja.
Vetíti a Cinemax
