Tévésorozat

Ki hiszi el?

Hihetetlen

Mikrofilm

Susannah Grant sorozata nem sokat törődik a gyengéd előkészítéssel: már az első kockákon egy reszkető, láthatóan traumatizált lányt látunk.

Az arctalan, idegen férfi tette erőszak már megtörtént a cselekményvilágon kívül – csak a meglopottság, a magány érzése marad. Talán könnyebb volna, ha a Hihetetlen olyan fikció lenne, mint például a Law & Order: Special Victims Unit, de a sorozat valójában egy Pu­li­tzer-díjjal kitüntetett riporton alapul. Az An Unbelievable Story of Rape című cikkben a két újságíró, Ken Armstrong és T. Christian Miller Washington és Colorado államokban elkövetett sorozatos nemierőszak-eseteket idéz fel, amelyeket a rendőrség kezdeti inkompetenciája miatt csak sokéves késéssel sikerült összekapcsolni és kézre keríteni az elkövetőt (aki egyébként egy veterán, ami egy másik cikkben/sorozatban újabb szálat indíthatna a leszerelt amerikai katonákkal folytatott bánásmódról és a társadalmi visszailleszkedésük nehézségeiről).

A nemi erőszak itt nem puszta drámai ürügy, lapos háttértörténet vagy az élvezet alig leplezett forrása. Az alkotók ellenállnak a true crime jellegű feszültségkeltés és szenzációhajhászás csábításának: elsősorban nem a nyomozókra vagy a sötét lelkű elkövetőre (vagy annak későbbi feloldozására) koncentrálnak, hanem az áldozatokra, akiket a saját otthonuk vélt biztonságában támad meg egy maszkos férfi (a sorozat arra is emlékeztet, hogy nem ez a nemi erőszak megszokott sémája: az elkövetők sokkal gyakrabban ismerik az áldozatot). A mű alapját képező cikk szerkezetét követve a sorozat is megtartja a kettős, párhuzamos elbeszélést: az egyikben két enervált és kétkedő nyomozó tulajdonképpen lebeszéli a fiatal Marie-t arról, hogy valóban erőszak történt (és így közvetve egérutat biztosítanak a támadónak), a másikban két elszánt coloradói nyomozónő szívós munkával összekapcsol néhány első ránézésére különálló szálat, és kiderítik, hogy valójában egy városról városra vándorló sorozatos támadóval van dolguk. Rasmussent és Duvallt (Toni Collette és Merritt Wever külön-külön és együtt is csodálatosak) nemcsak elképesztő munkabírásuk és a részletek iránti fogékonyságuk segíti: gyengédek és tapintatosak az áldozatokkal, ami értékes bizonyítékokhoz is segíti őket.

Ezek a traumatizált nők pedig mind nagyon átlagosak, és egymástól is nagyon különböznek, de egyikük sem az az áldozattípus, akit a híradások alapján az emberek elképzelnek. Életkoruk, alkatuk, társadalmi hátterük változatos, de abban hasonlítanak, hogy mind sérülékenyek – éppen ezt használja ki a rájuk vadászó exkatona. Ki fog hinni az állami gondozásban felnőtt, sokszorosan bántalmazott fiatal lánynak, egy nyugdíjas fekete asszonynak vagy egy magányosan élő, gátlásos diáklánynak? Rasmussen és Duvall – ahogy a sorozat készítői is – meghallgatják őket, sőt felerősítik a hangjukat, és a minimum, amit megtesznek, hogy igazságot szolgáltatnak nekik, ha már elveszett bizalmukat és a biztonságérzetüket nem adhatják vissza. Azután, hogy egyre-másra olvassuk a nemi erőszakról szóló híreket, amelyekben a traumájukkal a nyilvánosság elő lépő nők szavahihetőségét kétségbe vonják, és (a veteránnal lényegesen nagyobb hatalommal rendelkező) elkövetők gyakran büntetlenül távozhatnak, némi vigaszt nyújt a Hihetetlen. A világ rendje teljesen nem tud visszaállni, de legalább a trauma okozója elnyeri büntetését – és ez egyszer ez nem fikció.

Elérhető a Netflixen

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.