Tévésorozat

Ki hiszi el?

Hihetetlen

Mikrofilm

Susannah Grant sorozata nem sokat törődik a gyengéd előkészítéssel: már az első kockákon egy reszkető, láthatóan traumatizált lányt látunk.

Az arctalan, idegen férfi tette erőszak már megtörtént a cselekményvilágon kívül – csak a meglopottság, a magány érzése marad. Talán könnyebb volna, ha a Hihetetlen olyan fikció lenne, mint például a Law & Order: Special Victims Unit, de a sorozat valójában egy Pu­li­tzer-díjjal kitüntetett riporton alapul. Az An Unbelievable Story of Rape című cikkben a két újságíró, Ken Armstrong és T. Christian Miller Washington és Colorado államokban elkövetett sorozatos nemierőszak-eseteket idéz fel, amelyeket a rendőrség kezdeti inkompetenciája miatt csak sokéves késéssel sikerült összekapcsolni és kézre keríteni az elkövetőt (aki egyébként egy veterán, ami egy másik cikkben/sorozatban újabb szálat indíthatna a leszerelt amerikai katonákkal folytatott bánásmódról és a társadalmi visszailleszkedésük nehézségeiről).

A nemi erőszak itt nem puszta drámai ürügy, lapos háttértörténet vagy az élvezet alig leplezett forrása. Az alkotók ellenállnak a true crime jellegű feszültségkeltés és szenzációhajhászás csábításának: elsősorban nem a nyomozókra vagy a sötét lelkű elkövetőre (vagy annak későbbi feloldozására) koncentrálnak, hanem az áldozatokra, akiket a saját otthonuk vélt biztonságában támad meg egy maszkos férfi (a sorozat arra is emlékeztet, hogy nem ez a nemi erőszak megszokott sémája: az elkövetők sokkal gyakrabban ismerik az áldozatot). A mű alapját képező cikk szerkezetét követve a sorozat is megtartja a kettős, párhuzamos elbeszélést: az egyikben két enervált és kétkedő nyomozó tulajdonképpen lebeszéli a fiatal Marie-t arról, hogy valóban erőszak történt (és így közvetve egérutat biztosítanak a támadónak), a másikban két elszánt coloradói nyomozónő szívós munkával összekapcsol néhány első ránézésére különálló szálat, és kiderítik, hogy valójában egy városról városra vándorló sorozatos támadóval van dolguk. Rasmussent és Duvallt (Toni Collette és Merritt Wever külön-külön és együtt is csodálatosak) nemcsak elképesztő munkabírásuk és a részletek iránti fogékonyságuk segíti: gyengédek és tapintatosak az áldozatokkal, ami értékes bizonyítékokhoz is segíti őket.

Ezek a traumatizált nők pedig mind nagyon átlagosak, és egymástól is nagyon különböznek, de egyikük sem az az áldozattípus, akit a híradások alapján az emberek elképzelnek. Életkoruk, alkatuk, társadalmi hátterük változatos, de abban hasonlítanak, hogy mind sérülékenyek – éppen ezt használja ki a rájuk vadászó exkatona. Ki fog hinni az állami gondozásban felnőtt, sokszorosan bántalmazott fiatal lánynak, egy nyugdíjas fekete asszonynak vagy egy magányosan élő, gátlásos diáklánynak? Rasmussen és Duvall – ahogy a sorozat készítői is – meghallgatják őket, sőt felerősítik a hangjukat, és a minimum, amit megtesznek, hogy igazságot szolgáltatnak nekik, ha már elveszett bizalmukat és a biztonságérzetüket nem adhatják vissza. Azután, hogy egyre-másra olvassuk a nemi erőszakról szóló híreket, amelyekben a traumájukkal a nyilvánosság elő lépő nők szavahihetőségét kétségbe vonják, és (a veteránnal lényegesen nagyobb hatalommal rendelkező) elkövetők gyakran büntetlenül távozhatnak, némi vigaszt nyújt a Hihetetlen. A világ rendje teljesen nem tud visszaállni, de legalább a trauma okozója elnyeri büntetését – és ez egyszer ez nem fikció.

Elérhető a Netflixen

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.