Kiröhögtük még a kortárs művészetet, a menő múzeumok marketingeseit, jót derültünk a relációesztétikán, meg egy csomó olyan dolgon, amin nem illik jót röhögni.
Nincs semmid
És közben kiröhögtük önmagunkat is, mint képmutató művészetkedvelő nyárspolgárt, aki látványosan elgondolkozik a kortárs galéria YOU HAVE NOTHING feliratán, majd hörpint egy specialty kávét. Kiröhögtük önmagunkat, aki száz forinttal segíti a koldust, és máris humánusnak érzi magát.
Östlund zseniális filmjének címbeli négyzete mindenekelőtt tehát a röhögés terét jelöli ki: leválasztja kontextusáról a nyugati liberális társadalmak kényelmetlen, ellentmondásos hétköznapi szituációit és a maguk abszurditiásában, felmentő gesztusok és azonosulási pontok nélkül mutatja fel őket. Cannes-i aranypálmás filmen ritkán lehet ennyit neveteni, vagy inkább soha.
| ||
Persze ez nem az a megnyugtató, felszabadító nevetés, ez kétségtelen. Östlund kegyetlen szatírája ott támad, ahol a legérzékenyebbek vagyunk: a nagy hahotázás közepette azon kapjuk magunkat, hogy minden nyerítéssel eggyel kevesebb indokunk van az önfelmentésre.
Jóléti anomáliák
A 45 éves svéd rendező a Lavinában még a polgári családi idill bililjét borította ki pajkos élvezettel: egy családfő egy életveszélyesnek látszó szituációban előbb menti magát, aztán az okostelefonját— a családja helyett. A négyzet minden szempontból emeli a tétet: egy totálisan elidegenedett jóléti társadalom anomáliáit a kortárs művészeti szcéna bemutatásából bontja ki.
A sztori egy eszméletlenül jóképú és pofátlanul gazdag múzeumi kurátor bukását követi végig. Christian irtó ellenszeves: süvegelendő liberális és egalitárius elveket vall, az empátiáról papol, miközben folyton kihasználja saját hatalmi pozícióját és mindenkinél többre tartja saját kényelmét. De közben mégis érezhető, hogy valaha talán ott pislákolt benne a jóság őrlángja, úgyhogy szenvedéstörténete egyszerre kínos és kellemes hatású. Ő legalább még alkalmas arra, hogy elbukjon!
| ||
Christiant egy performansz hozza vissza az életbe és zökkenti ki a művészetelméleti közhelyek fennhéjázó ismételgetéséből: ez a performansz az utcán zajlik, és Christian telefonja és pénztárcája bánja. Kuráturunk a katartikus élmény hatására végre bedühödik egy kicsit, csakhogy ezt nála gyengébbeken és kiszolgáltatotabb helyzetben lévőkön vezeti le — így jut el saját könnyeihez, bár sírás közben is az önfelmentés szavaival öblöget: nem tehettem mást, az egyenlőtlenség társadalmi probléma, nem személyes.
Abszurd bűntudat
Más kérdés, hogy ezzel a közösséget reprezentáló politikusok feladataihoz jut el. Östlund éppen a Narancsnak mondta el 2017-ben Cannesban: ez a film nemcsak arról szól, hogy a főszereplő egy képmutató múzeumigazgató, hanem arról is, hogy mennyire abszurd a bűntudat, amit érez.
A négyzet című filmben szereplő A négyzet című műalkotás — ami mellesleg a valóságban is létezett — arra tesz kísérletet, hogy egy totálisan elidegenedett, empátiamentes társadalom köztereiről lehasítson egy 4x4 méteres területet, s így jelölje ki a kötelező együttérzés terét. Ha nem megy nagyban, próbáljuk meg kicsiben, igaz?
| ||
Östlund azt a kényelmetlen kérdést teszi fel, hogy maga a művészet működhet-e így, leválasztva az életről. Mi van akkor, ha a szükségszerűen piaci logikának és társadalmi egyenlőtlenségeknek alárendelt kortárs művészet akkor is megerősíti az igazságtalanságot, amikor kritizálja azt? Mi van, ha pont azzal nyugtat meg, hogy egy jól körülhatárolt teret nyit arra, hogy szembesüljünk saját közönyünkkel, s így már nem kell vele semmit kezdenünk az életünkben?
Nem művészet
A kurátor elitista bullshitelése a múzeumról és nem-múzeumról a film első jelentében: sznob ökörség, hiszen ő maga sem érti, mit jelent, és ez még csak nem is zavarja. A paradoxon az, hogy mindez a film végére mégis értelmet nyer: a művészetet talán a nem-művészet környékén kellene keresnünk, minél messzebb az esztétáktól, a hivatásos kritikusoktól, a múzeumoktól és kortárs galériáktól.
Művészet az, amikor öt ember komplett színházi előadást rendez, hogy kizsebeljen. Vagy amikor egy Tourette-szindrómás beteg azt kiabálja: picsa, pöcs. Az, amikor egy félmeztelen izomkolosszus majomként bőg ötven szmokingos-estélyis művészetmecánás selyemterítős vacsoraasztalán ugrálva. Művészet az, amikor a majom kirúzsozza magát a nappaliban.
| ||
A Mirkofilm hétvégi házimozis ajánlata: A négyzet lesz az a majom a lakásunkban, amelyik átrendezi a könyvespolcot, felforgatja a hálót, de a végén hagyja magát megsimogatni.
Ajánljuk azoknak, akik hajlamosak műalkotásnak nézni a múzeumi villanykapcsolót, de azoknak is, akik már valaha éreztek vágyat arra, hogy belerúgjanak egy TESLÁ-ba.
Nem ajánljuk azoknak, akik szerint minden művészet szent, és azoknak sem, akik blöffnek tartják Pintér Béla darabjait.
A négyzet a Cirkofilm online videotékájából kölcsönözhető ki pár kattintás után és magyar felirattal. A téka teljes kínálata itt érhető el.
A négyzet from Cirko Film on Vimeo.
(X)
