Magyar Narancs: A második évad egy nulladik epizóddal kezdődik, amelyben bemutatjátok, hogyan alakult néhány korábban látott szereplő sorsa – továbbra sem happy enddel végződnek a sztorik.
Pálinkás Norbert: Nyilván ez a témák jellegéből is fakad, hiszen olyan tabukkal foglalkoztunk, mint a halál vagy a gyász. A második évad előtt a Spektrum részéről az volt a kérés, hogy ha lehet, az új részek kevésbé legyenek érfelvágósak. Ez okozott némi szakmai dilemmát, hiszen van olyan epizód, amely épp az öngyilkossággal foglalkozik. Végül arra jutottunk, hogy minden részben bemutatunk egy pozitív kicsengésű történetet is – emiatt lehet, hogy néhányan kicsit puhábbnak érzik majd a folytatást, pedig egyáltalán nem az. Ugyanolyan nyers őszinteséggel beszélünk mindenről, csak épp lesznek sikersztorik is. A nulladik részben például öt történet van, ebből kettő szomorúan végződik, de van két happy endünk és egy semleges sztori is.
MN: Hogyan választottátok ki, hogy melyik történetet folytassátok?
PN: Az első évad több szereplőjével azóta is tartjuk a kapcsolatot, követjük őket a közösségi médiában, vagy beszélünk velük telefonon. Egy ilyen sorozatot csak így lehet készíteni, akkor nyílnak meg nekünk az emberek, ha bizalmi kapcsolat alakul ki közöttünk. A halálos betegségben szenvedő, a forgatás után elhunyt Burger Barna feleségével például egy környéken lakunk, időnként spontán is összefutunk – nem kellett győzködni, hogy meséljen a gyászfolyamatról. Swinger Botond, azaz Farkas Tibor is visszatér, aki az első évadban azt képviselte párjával, hogy a swingerezésen keresztül el lehet érni azt a bizalmi szintet, amikor teljesen lemondunk a másik birtoklásáról. Akkor azt mondták, szerintük ez az örök szerelem titka – mégis szétmentek.
MN: Nem féltek, hogy ez pont aláássa az első évad üzenetét a szexualitásról? A swingerező azt képviselte, hogy a hagyományos szerelemfelfogáson kívül is van élet – most viszont azt szűrheti le a néző, hogy nincs.
PN: A sorozatban nincsenek beszélő fejes szakértők, akik elmondják, mit kellene gondolnunk. Ha az érintettek jól vannak kiválogatva, a saját szavaikkal át tudják adni élményeiket, és a műsor is jól van szerkesztve, akkor az egész magától is kiad egy dramaturgiai ívet. Elég, ha a néző az epizódok végén feltesz magának néhány kérdést, vagy egyszerűen megfogalmazódik benne valamilyen gondolat – mindegy, mi, nem akartuk megmondani, hogyan érezzen.
| ||
MN: Hogyan válogattátok ki, hogy egy széles témakörből végül mi kerüljön a filmbe?
PN: Miután leszűkítettük a tematikát hat tabukérdésre, elkezdtünk fiktív történetekkel dolgozni: mi lenne az ideális helyzet, az az öt-hét szituáció, mellyel jól be lehetne mutatni a témát. Az összegyűlt ötletek nyomán kerestük a megfelelő szereplőket. Ez egy ötfős csapat dolga volt, kutattunk a közösségi médiában, fórumokon, blogokon, hozzászólásokban, felkerestük a témával foglalkozó szervezeteket, szakértőket. Ahhoz, hogy legyen öt főszereplőnk, harminc-negyven emberrel kellett beszélnünk. Lassan szűkült a kör, valaki nem akart interjút adni, de ajánlott egy ismerőst, van, akivel egyszerűen nem tudtuk kialakítani a forgatáshoz szükséges bizalmas légkört.
MN: Az internet korában minden egy kattintásnyira van tőlünk. Maradtak még tabuk?
PN: Nagyon is. Lefogadom, hogy ha elkezdenélek kérdezgetni, rólad is hamar kiderülne, hogy mi az, amiről nem szívesen beszélsz – mindenkinél vannak ilyen témák. Tabuvá attól válnak, hogy nem egyéni, hanem társadalmi szintre kerülnek, az emberek többségéből mintázatszerűen előjönnek. Hogy félünk a haláltól, és nem akarunk beszélni róla. Hogy látunk egy fogyatékost, és nem tudunk mit kezdeni vele.
Pár éve a barátaimmal vacsoráztam, egyikük pedig elhozta az új barátnőjét. Egy negyvenes nőről van szó, a szokásos módon kérdezgettük: ki vagy és mit akarsz? Kiderült, hogy nincs gyereke, én pedig rákérdeztem, hogy miért. Mindenki teljesen kiakadt, hogy lehet ilyet kérdezni – még másnap is az volt a téma, hogy lehettem ekkora paraszt. Ez is egy tabu tehát, amelyet a második évadban fel is dolgoztunk.
MN: Az új széria melyik témája volt a legérzékenyebb?
PN: Előzetesen azt gondoltam, az öngyilkossággal lesz a legkönnyebb dolgunk – végül ez volt a legkeményebb dió. Ugyanez igaz a szexuális zaklatásra is: be akartuk mutatni azt a szituációt, amikor nő zaklat férfit – de erről senki sem akart beszélni. Az első rész a bűnről szól – azt hittem, alig fogunk olyan embert találni, aki hajlandó lesz saját bűneiről beszélni, de ez hamar megoldódott. Jó volt az együttműködésünk a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságával, három börtönbe is bejutottunk.
A Csillagba viszont nem – ott tölti büntetését az egyik főszereplőnk. Egy kinti családdal levelez, amely ilyen módon igyekszik könnyíteni a fogvatartottak életén. Az illető azonban olyan súlyos bűnöket követett el, hogy a BVOP nem támogatta, hogy a tévében is bemutassuk. Ő lett Columbo felesége: beszélünk róla, de nem jelenik meg, csak részletek hangzanak el a leveleiből. Lassan a fel nem dolgozott témákból is összejönne egy évadnyi anyag.
A gyermektelenségről szóló epizódban szerettünk volna foglalkozni az impotenciával – minden szálat megmozgattunk, de egyszerűen nem találtunk megszólalót. A jelek szerint hiába létező probléma, Magyarországon nincs egyetlen impotens férfi sem – ahogy pedofilok sincsenek, hiszen ezt a témát sem tudtuk feldolgozni. Még az első szériánál egy kolléganőnk hosszú hónapokig foglalkozott az ügynökmúlttal – ez is egy olyan téma, amelyhez képtelenek voltunk szereplőt találni.
MN: Van olyan téma, amit jobb nem is bolygatni?
PN: Szerintem nincs, de ez csak a személyes véleményem. A szakemberek szerint, ha az öngyilkosság előkerül a médiában, akkor kimutathatóan megnő az elkövetők száma – ez tehát egy veszélyes téma, hiszen a szuicid alkatú emberekre nézve nem jó, ha erről cikkek, riportok készülnek. Mi szerettük volna bemutatni, hogyan juthat idáig egy ember, mi szüli ezt az élethelyzetet.
A szexuális zaklatás egy másik összetett téma: a #metoo elindított egy párbeszédet erről a taburól, ugyanakkor beindult valamiféle túlérzékenység is. Az egyik szereplőnk a divatszakmában elkövetett visszaélésekről beszélt, és elmondta, hogy nagyon is jellemző, hogy a fotósok, producerek a hatalommal visszaélve zaklatnak modelleket. De hogy hol a határ a barátságos közeledés és a jelzésértékű gesztus között, azt ő sem tudta megmondani. Mert mi van, ha tényleg megtetszik az illető a fotósnak – belefér egy bók vagy egy mosoly?
MN: Miben mértétek az első évad sikerét?
PN: Nyertünk néhány fesztiváldíjat, amelyek ugyan nem tartoznak a legnagyobbak közé, de az, hogy a világ másik felén száz dokumentumfilm közül a miénket ítélik a legjobbnak, jelent valamit. Szakmailag nagyon hízelgő, hogy az Amazon Prime megvette a teljes első szériát, s az május óta elérhető a felületen. Egy Magyarországon játszódó, közép-európai problémákat bemutató sorozatról úgy gondolták, hogy beillik egy ilyen hatalmas streamingszolgáltató kínálatába.
(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. október 17-i számában jelent meg, most újraközöljük online.)
