Ahogy a homoszexualitás ábrázolásának, úgy a transzneműségnek is megvannak a narratív toposzai. Ezek sokszor a cisznemű emberek érzékelésére vannak szabva: a transznemű hős vívódik – néha önmagával (a cselekmény ilyenkor az elfojtás, az önmarcangolás körül bonyolódik), néha a társadalommal (ilyenkor nekifeszül a közösségnek, mely bünteti vagy meg is öli), ha pedig épp nem szenved, akkor komikus hatáselemként funkcionál. Még mindig ritkák az olyan darabok, melyek nem a többségi társadalom szemszögéből és a frusztráció felől közelítenek hőseikhez, hanem egyénként tekintenek rájuk.
A belga Lukas Dhont igyekszik túllépni a kliséken, de a csábító frusztráció végül csak visszahúzza. A transznemű Lara (Victor Polster intelligens, mértéktartó és a lehető legjobb értelemben feminin játékában) apjával és öccsével él, akik gyöngédséggel és teljes elfogadással veszik körül. Empatikus orvosok készítik fel nemi megerősítő műtétjére, szakképzett pszichológus kíséri az odáig vezető úton, ráadásul az ország legrangosabb balettiskolájában tanulhat. Tulajdonképpen mindene adott volna, hogy boldog legyen. Ám Lara ellensége a saját teste – ugyanolyan idegenségérzet gyötri, mint a korai Cronenberg-testhorrorok hőseit. Dhont nem véletlenül választja a testet megregulázó balettet Lara küzdelmének keretezésére – a tánc az önfegyelmezés, a hús hajlításának, a nővé válás eszköze. A Lány igazán akkor erős, amikor világossá teszi a külvilág percepciója és a Lara énképe közt feszülő ellentétet. A film sokkoló végkifejlete is e szempontból nyer értelmet.
Forgalmazza a Vertigo Média
