Film

A diótörő és a négy birodalom

Mikrofilm

Nincs karácsony Diótörő nélkül, és nincs Diótörő giccs nélkül, ki tudná ezt a Disney-nél jobban. A varázslatos látványvilágra és vattacukros történetre vágyó, hagyományos – de nem éneklős – Disney-mesék szerelmeseit szólítja meg ez a mozi. Aki az ilyesmitől eleve irtózik, itt meg is állhat, aki viszont elfogadja a klasszikus mesebalettek és a klasszikus Disney-mesék alkotta játékszabályokat, az kellemesen szórakozhat. Még akkor is, ha Hoffmann történetének főszereplője, a kis Clara, aki most épp az édesanyja halála utáni első karácsonyt próbálja átvészelni egy kalandos fantáziavilágban, melyben ő maga inkább Alice, a négy birodalom pedig egy szekrényből (pardon: padlásról) nyíló Narnia és Csodaország egyveleg élővé vált játékokkal, rémületes bohócokkal és egérszörnyekkel. (Akik tényleg rémületesek, úgyhogy érdemes figyelni a korhatárra.) S melléjük még megkapjuk Morgan Freemant és Helen Mirrent, akik mese ide, giccs oda, séróból oda tudják tenni a profizmust a kissé tébláboló, bár kedves arcú főszereplők (Clara szerepében Mackenzie Foy, a Diótörőében: Jayden Fowora-Knight) mellé. Keira Knightley sütibabára emlékeztető Cukortündére ugyan hagy némi kívánnivalót maga után, de hát mikor nem voltak egy vattacukor után vegyes érzelmeink?

Mi az mégis, amiben többet akar adni ez az egész, mint egy szép karácsonyi zenedoboz? Nos, a balettet és Csajkovszkijt próbálja közelebb vinni a gyerekekhez, és ha pont e balettbetéteken kívül semmi értékelhető nem lenne a mesében, már az is adna okot némi örömre.

Forgalmazza a Fórum Hungary

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.