A jó szatíra veszélyes. A hatalmat, az uralkodó világnézetet vagy legalább a divatos trendeket kifigurázni, álságos voltukra rámutatni, s az olvasót, nézőt nem csak a felszabadító nevetéssel ajándékozni meg, de egy mindent átértékelő nézőponttal is – az ilyesmi kockázatos. Vagy nem értik (süket fülekre talál a mégoly szellemes mű), vagy megértik (a sértődéstől a bebörtönzésig terjed a lehetséges retorziók skálája). A rossz szatíra veszélytelen. Olyan igazságokat kimondani, amik már a könyökünkön jönnek ki – ebben nincs semmi kockázat.
A deklaratíve ateista földmérő nőnek megjelenik Szűz Mária, de ő inkább pszichiáterhez fordul, semhogy templomemelésre vonatkozó kérését teljesíteni igyekezne, s csak akkor kezdi komolyan venni a felszólítást, amikor a rabiátus istenszülő testi fenyítésben részesíti. Ez ugye elég rusztikusan hangzik. Ám, hogy a jelenés kitudódása után részben ájultan csodált, részben körberöhögött asszony ezek után szembeszálljon a vidéket kizsákmányoló korrupt kapitalistákkal (az építési céggel, amely egyébként alkalmazza őt), nos, ez a már-már dadaista szcenárió csak iszonyatosan erős poénok kíséretében volna előadható. Ehhez a francia Delépine–Kervern-duó (Aaltra, Mammuth) politikailag totálisan inkorrekt szarkazmusa kellene. Az a bágyadt viccelődés, az a hervatag társadalomkritika, amelyet ez a Cannes-ban valamilyen baleset folytán díjazott olasz film elővezet, az a közhelyözön, amit nézője nyakába zúdít a modern társadalom elidegenedettségéről – legfeljebb fárasztó. És minek bele Szűz Mária?
Forgalmazza a Cirko Film
