Assad szomorú, mert már csak néhány napja van hátra a Q-ügyosztálynál. Társa, Carl is szomorú, mert ő mindig szomorú, ha esik, ha fúj, és a dán krimikben sokszor esik és fúj. Lars von Trier cége, a filmet gyártó Zentropa is szomorú, mert úgy hírlik, ez az utolsó a Jussi Adler-Olsen-féle Q-krimik filmváltozatai sorában. Ezt persze csak az higgye el, aki még sosem volt szomorú. Az utolsóként reklámozott rész haladó hagyományt folytat: a cselekmény cseppet sem hihetőbb, mint a sorozat korábbi három darabjában, de így is rettentő élvezetes Nikolaj Lie Kaas (Carl) és Fares Fares (Assad) jó zsaru, jó zsaru koreográfiája. Nem az ő hibájuk, hogy mire összepárosították őket, a skandi krimisorozatok (A híd, A gyilkos ügy) már rég köröket vertek a mezei mozidarabokra a műfaj háziversenyében. Ettől még jó nézni Carl és Assad eseteit, még ha mind a négy filmjük úgy fest, mint egy-egy 12 részes sorozat két órába gyömöszölve. Soha rosszabbat persze, mint az ilyen profi gyömöszkölést, most például a művészfilmesként indult Christoffer Boe tartja mozgásban a filmet és frissen a férfias bút. A mumifikált hullák mellett jut idő a múlttal való szembenézésre is, ami aztán tényleg dicséretes. Mi is írtunk róla, hogy a kényszersterilizáció négy évtizeden át volt Svédországban gyakorlatban, a szociáldemokraták vezették be, így kívánták szelektálni a „csökkent értékű” polgárokat. A szomszédok sem akartak lemaradni, így amikor Adler-Olsen, a Nordic Noir dániai kiskirálya országa e dicstelen fejezetét foglalta krimibe, dúskálhatott a megtörtént esetekben.
Forgalmazza a Vertigo Média
