Film

A 64-es betegnapló

  • - kg -
  • 2019. február 10.

Mikrofilm

Assad szomorú, mert már csak néhány napja van hátra a Q-ügyosztálynál. Társa, Carl is szomorú, mert ő mindig szomorú, ha esik, ha fúj, és a dán krimikben sokszor esik és fúj. Lars von Trier cége, a filmet gyártó Zentropa is szomorú, mert úgy hírlik, ez az utolsó a Jussi Adler-Olsen-féle Q-krimik filmváltozatai sorában. Ezt persze csak az higgye el, aki még sosem volt szomorú. Az utolsóként reklámozott rész haladó hagyományt folytat: a cselekmény cseppet sem hihetőbb, mint a sorozat korábbi három darabjában, de így is rettentő élvezetes Nikolaj Lie Kaas (Carl) és Fares Fares (Assad) jó zsaru, jó zsaru koreográfiája. Nem az ő hibájuk, hogy mire összepárosították őket, a skandi krimisorozatok (A híd, A gyilkos ügy) már rég köröket vertek a mezei mozidarabokra a műfaj háziversenyében. Ettől még jó nézni Carl és Assad eseteit, még ha mind a négy filmjük úgy fest, mint egy-egy 12 részes sorozat két órába gyömöszölve. Soha rosszabbat persze, mint az ilyen profi gyömöszkölést, most például a művészfilmesként indult Christoffer Boe tartja mozgásban a filmet és frissen a férfias bút. A mumifikált hullák mellett jut idő a múlttal való szembenézésre is, ami aztán tényleg dicséretes. Mi is írtunk róla, hogy a kényszersterilizáció négy évtizeden át volt Svédországban gyakorlatban, a szociáldemokraták vezették be, így kívánták szelektálni a „csökkent értékű” polgárokat. A szomszédok sem akartak lemaradni, így amikor Adler-Olsen, a Nordic Noir dániai kiskirálya országa e dicstelen fejezetét foglalta krimibe, dúskálhatott a megtörtént esetekben.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.