Film

A 64-es betegnapló

  • - kg -
  • 2019. február 10.

Mikrofilm

Assad szomorú, mert már csak néhány napja van hátra a Q-ügyosztálynál. Társa, Carl is szomorú, mert ő mindig szomorú, ha esik, ha fúj, és a dán krimikben sokszor esik és fúj. Lars von Trier cége, a filmet gyártó Zentropa is szomorú, mert úgy hírlik, ez az utolsó a Jussi Adler-Olsen-féle Q-krimik filmváltozatai sorában. Ezt persze csak az higgye el, aki még sosem volt szomorú. Az utolsóként reklámozott rész haladó hagyományt folytat: a cselekmény cseppet sem hihetőbb, mint a sorozat korábbi három darabjában, de így is rettentő élvezetes Nikolaj Lie Kaas (Carl) és Fares Fares (Assad) jó zsaru, jó zsaru koreográfiája. Nem az ő hibájuk, hogy mire összepárosították őket, a skandi krimisorozatok (A híd, A gyilkos ügy) már rég köröket vertek a mezei mozidarabokra a műfaj háziversenyében. Ettől még jó nézni Carl és Assad eseteit, még ha mind a négy filmjük úgy fest, mint egy-egy 12 részes sorozat két órába gyömöszölve. Soha rosszabbat persze, mint az ilyen profi gyömöszkölést, most például a művészfilmesként indult Christoffer Boe tartja mozgásban a filmet és frissen a férfias bút. A mumifikált hullák mellett jut idő a múlttal való szembenézésre is, ami aztán tényleg dicséretes. Mi is írtunk róla, hogy a kényszersterilizáció négy évtizeden át volt Svédországban gyakorlatban, a szociáldemokraták vezették be, így kívánták szelektálni a „csökkent értékű” polgárokat. A szomszédok sem akartak lemaradni, így amikor Adler-Olsen, a Nordic Noir dániai kiskirálya országa e dicstelen fejezetét foglalta krimibe, dúskálhatott a megtörtént esetekben.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.